kép:
saját szerkesztés
"Egyszer
minden gyerek felnő, egyvalakit kivéve."
"...gyere
hát velem oda, ahol az álmok születnek és az idő soha nem tervezett. Csak
gondolj vidám dolgokra, és a szíved örökké szárnyakon fog repíteni."
Ajánlott
dal: Exo - Peter Pan piano cover
Ismét
leszállt az éjjel, a csillagok szikrázó gyémántokként világítanak be a hatalmas,
kétszárnyú kazettás ablakon. A házra áldott csend borul, a holdfény bűvös varázsával
öleli körbe az apró helyiséget. Első ránézésre azt lehetne hinni, hogy a
gyerekszoba egyedüli lakója egy barna plüssmackó, aki az íróasztal melletti
sarokban trónol egy hófehér, karfás hintaszékben, félig betakarózva a rá
terített puha pléddel.
De
ha jobban körülnézünk, felfedhetjük a szoba igazi tulajdonosának titkát. Egy
izgalmas játékba invitál minket ez a rejtély. Először talán nem is sikerül
megfejtenünk, de ha vetünk egy pillantást a szoba nagyobb részét uraló
baldachinos ágy felé, máris egy gyanús eredetű halomra bukkanunk, ami gyors
ütemben emelkedik és süllyed. Pont egy fiatal, gyermeki szív diktálta légzés
ütemére. Már meg is találtuk a kilenc éves Annie-t, aki a paplanja alatt
bujkál. Nem kell megijedni, nála ez mindennapos szokás. Ahogy a szülei aludni
térnek, a lány számára kinyílik egy varázslatos világ kapuja, a képzelet
birodalmáé.
Lassan
felemelkedik a takaró és egy apró, fekete kobak bukkan elő. Annie lassan
leszáll az ágyáról, leguggol és felhajtja az ágyat borító, földig érő plédet.
Egy ódon - amolyan kincsesládaszerű - faládát húz elő, majd elé térdepel és
nagy gonddal felnyitja fedelét. Szinte azonnal csodák és titkok szállnak ki
belőle, hogy egy röpke pillanatig sziporkázzanak még a holdfényben fürdő szoba légterében,
majd végül annak különböző pontjain telepedjenek meg. Annie, arcán sejtelmes
mosollyal követi az egyik tünemény útját, de amint az szikrázó szárnyait
megpihenteti a plüssmackó apró, fekete gomborrán, a lány ismét a ládának
szenteli minden figyelmét.
Egy
darabig két kézzel kutat benne - az összpontosítástól két apró ránc jelenik meg
a homloka közepén -, majd elégedetten sóhajt fel, amint kezébe fogja féltett
kincsét. Mindig a láda legmélyére, néhány fontosnak tűnő, de annál
jelentéktelenebb vacak alá rejti el, hogy ha az édesanyja esetleg megtalálná a
ládáját, megtévessze a sok limlom. Kiemeli a vaskos, arany betűkkel cirádázott
könyvet, leporolja róla a képzeletbeli port és a mellkasához szorítja. A
boldogság azonnal beragyogja gyermekien bájos arcocskáját, a szíve apró,
sebesen verdeső madár gyanánt vergődik kalitkájában. Először óvatosan fél
térdre emelkedik, majd teljes egészében felegyenesedik, karjában kincsével az
ablakhoz sétál.
Ma
éjjel hatalmas arcát mutatja a hold, nem ám csak amolyan kifli alakban díszeleg
a csillagokkal teleszórt égi lepedő közepén. Ezüstös, sötét foltokkal tarkított
köntösét szorosabban vonja maga köré, ahogy közelebb hajolva kukucskál be az
apró szobába. Annie arcán hatalmas, boldog mosoly vibrál, óvatosan fellép a
széles ablakpárkányra és kinyitja az ablak egyik szárnyát. Ő maga helyet foglal
az ülőalkalmatosságként szolgáló párkányon és ölébe veszi könyvét. Kintről
lágy, enyhén hűvös szellő szökik be a szobába. A kilenc éves lány megborzong,
majd elveszi a plüssmackót borító plédet és újból, kényelembe helyezkedve
betakarózik.
- Egyszer minden gyerek felnő, egyvalakit
kivéve - olvassa suttogva az első sort. - Hamar rájönnek, hogy felnőnek, és erre Wendy-nek is rá kellett jönnie.
Egy nap, amikor két éves volt, épp a kertben játszott, és leszakítva egy újabb
virágot, az anyjához szaladt vele. Gondolom, igazán elbűvölően festhetett, mert
Mrs. Darling a szívéhez kapott kezével, és felkiáltott: - Ó, miért is nem
maradhatsz örökké ilyen?! - Mindössze ennyi szó esett kettejük között a témát
illetően, de innentől kezdve Wendy tudta, hogy fel kell nőnie. Ezzel mindenki
tisztában van kétéves kora után. A kettő a vég kezdete. - Annie nagyot
sóhajt és egy pillanatra feltekint a könyvből.
Fogalma
sincs, hányszor olvasta már a történetet, de minden alkalommal magával ragadja
annak varázsa. Szinte már olvasnia sem kell, a sorok egyszerűen csak
megjelennek az elméjében. Nem is meglepő, hiszen minden éjjel a könyv lapjai
nyújtotta biztonságos világba menekül. Oda, ahol Wendy-vel és két öccsével,
Johnnal és Michaellel találkozhat. És még valakivel. Péterrel… Annie szemei
egyszeriben felragyognak a gondolatra, és azonnal tovább folytatja az olvasást,
hogy minél előbb érhessen ahhoz a bizonyos részhez.
Felolvassa
Mr. és Mrs. Darling találkozásának rövid történetét, a három gyerekkel járó
pénzügyi gondokról szóló résznél azonban megáll. Itt mindig elidőzik egy-két
röpke pillanatot. A mellkasára nehéz súly telepszik, ahogy gondolatai a
földszinti szoba felé vándorolnak. Azonnal olyan szavak furakodnak elméjébe,
mint a részvények és értékpapírok. Kilenc éves lévén nem igazán tudja, hogy mi
fán teremnek, de már most gyűlöli őket. Bármikor meghallja, ahogy az apja
idegen és ijesztő emberekkel való társalgása során használja őket, a gyomra
furcsa dolgokat művel.
Máskor
pedig - igazából elég gyakran - a szülei veszekedni kezdenek, amiért szintén
ezt a két szót okolja. Valami vízfolyam emelkedik és süllyed állandóan, bár nem
értette pontosan, de valamelyiknél nagyon dühös volt az apja és olyankor
üvöltött az édesanyjával, aki folyton sírt.
Aztán
ott vannak azok a pillanatok is, amikor az édesapja arról beszél, hogy mielőbb
fel kell nőnie és mindent meg kell tanulnia a család jövőjének érdekében. Annie-nek
fogalma sincs, mit jelentenek ezek a szavak, de a hatalmas felelősség már most beárnyékolja
napjait, mint egy óriás szárnyú, zsákmánya fölött keringő, lecsapni készülő
ragadozó madár. Sokszor el is gondolkozik, hogy ha örökre gyerek maradhatna,
akkor nem kellene azokkal a szavakkal közelebbi kapcsolatba kerülnie, amelyek
ilyen szörnyű emberré változtatták az apját, és amelyek miatt édesanyja
naphosszat csak sír.
Emiatt
menekül el minden éjjel egy olyan világba, ahol efféle gondok nem léteznek.
Végtelenül boldog volt, amikor egyik délután megtalálta a könyvet a padláson egy
öreg, poros szekrény mélyén. Édesanyja épp a régi esküvői ruhája fölött
sóhajtozott, így a kis Annie észrevétlenül ki tudott vele surranni. Még
nagyapjától kapott egy régi ládát, ami addig a szoba egyik sarkában állt
üresen, de most már az újonnan talált kincsének nyújt rejtekhelyet. Első
alkalommal mindössze egyetlen éjszaka alatt olvasta ki, és annak ellenére, hogy
kissé régies és nehézkes a nyelvezete, Annie-t azonnal elvarázsolta. Azóta
pedig minden éjjel, amikor a szülei nyugovóra térnek, előveszi kincsét, hogy újra
és újra izgalmas kalandokba induljon legújabb barátait követve.
Kissé
megrázza fejét, hogy elhessegesse a nyugtalanító gondolatokat, amelyek
beárnyékolhatnák utazását. Most nem szabad ilyesmikre gondolnia, hiszen
mindjárt találkozik Vele, és neki készen kell állnia, hogy ismét
elszökhessenek. Szemeivel gyorsan megkeresi, ahol az előbb abbahagyta, és máris
a gyerekek dadájáról olvas. Szinte falja a betűket, így csakhamar elérkezik
ahhoz a részhez, ahol először szerepel a neve.
- Nem volt soha vidámabb egy család,
mint az övék, egészen Pán Péter érkezéséig - mosolyodik el Annie,
amint a nevet kiejti. - Mrs. Darling
akkor hallott először Péterről, amikor épp a gyerekei elméjében rakott rendet.
Minden jó anya éjszakai szokása, miután gyerekei aludni tértek, hogy átkutassa
az elméjüket és rendbe hozza a dolgokat másnap reggelre, visszacsomagolva saját
helyükre a rengeteg töredéket, amelyek elvándoroltak a nap folyamán. Ha ébren
tudnál maradni (de persze nem tudsz), láthatnád, amint a saját édesanyád is így
tesz, és rendkívül figyelemreméltónak találnád a dolgot. Sokban hasonlít a fiókok
rendbe rakásához. Láthatnád, ahogy - gondolom - négykézláb, nevetségesen sokáig
elidőzik a tartalmaid fölött, elgondolkodva, mégis hol az ördögben szedted
össze ezeket a dolgokat, édes és kevésbé édes felfedezéseket téve, ezt az
arcához szorítva, mintha csak egy kedves kiscica lenne, amazt pedig sietősen
félretéve az útból. Amikor reggel felébredsz, minden csintalanság és cudar vágy,
amivel ágyba bújtál, apróra össze lett hajtogatva és el lett rakva az elméd
mélyére; és még ennek tetejébe, gyönyörűen kiszellőztetve, a legcsinosabb
gondolataid hevernek szétterítve, készen arra, hogy elővedd őket. - Annie
felkuncog, ahogy elképzeli saját édesanyját, amint hasonlóképpen tesz rendet az
ő fejében is, majd gyorsan szája elé kapja kezét és az ajtó irányába sandít.
Amikor meggyőződik, hogy senki nem hallotta meg, ismét beletemetkezik a
sorokba.
- Nem tudom, láttad-e valaha egy ember
elméjének térképét. Az orvosok gyakran rajzolnak térképet más testrészeidről,
és a saját térképed igazán izgalmas tud lenni. De csípd csak fülön őket, amikor
megpróbálják egy gyermek elméjének térképét megrajzolni, ami nemcsak zavaros,
de folyamatosan mozgásban van. Cikkcakk vonalak barázdálják végig, éppen úgy,
ahogy az orvosok műszerei rajzolják őket a keménypapírra – ezek a vonalak
minden bizonnyal a megtett utakat mutatják a szigeten. Végtére is Sohaország
többé-kevésbé egy sziget, itt és amott elképesztő színfoltokkal,
korallzátonyokkal és kackiás hajókkal a láthatáron, vad és elhagyatott odúkkal,
gnómokkal (akik többnyire szabók), barlangokkal, melyeken egy folyó fut
keresztül, és hercegekkel, akiknek hat bátyjuk van, egy hanyatlásnak indult
kunyhóval, és egy nagyon apró, idős, kampós orrú nénikével.
Egy igazán egyszerű térkép lehetne, ha
mindössze ennyi volna, de vannak iskolakezdési napok, vallás, apák, kerek
tavacskák, kézimunka, gyilkosok, akasztások, igék, amelyek részes esetet
vonzanak, csokoládépuding nap, belebújni a hózentrógerbe, azt mondani,
kilencvenkilenc, három penny, amiért kihúzod saját magadnak a fogad, és így
tovább. És ezek vagy mind részei a szigetnek, vagy egy másik térképhez
tartoznak, és az egész annyira zavaros, főleg, hogy semmi sem marad nyugalomban.
Természetesen a Sohaországok nagyon változatosak.
Johnnak - példának okáért - volt egy lagúnája, ami fölött flamingók repdestek,
amikre John lövöldözött; míg Michaelnek, aki nagyon kicsi volt - volt egy
flamingója, ami fölött lagúnák repkedtek. John a tengerparton fejjel lefelé
fordított csónakban lakott, Michael egy indián sátorban, Wendy pedig egy levelekből
gondosan összevarrt kunyhóban. Johnnak nem voltak barátai, Michaelnek csak
éjjel, Wendy-nek pedig egy farkas kölyke, akit a szülei magára hagytak. De
összességében, a Sohaországoknak volt családi hasonlóságuk, és ha sorban egymás
mellé állítod őket, elmondhatod, hogy az orruk mennyire hasonlít, és így
tovább. Ezeken a bűvös partokon a gyerekek partra vetett gyékénycsónakjukban játszottak.
Mi is voltunk ott, még mindig halljuk a hullámokat, de többé már nem érünk
partot.
Minden kellemes sziget közül
Sohaország volt a legotthonosabb és legtömörebb; nem hatalmas és terjeszkedő,
tudod, fárasztó távolságokkal egyik kalandtól a másikig, inkább szépen zsúfolt.
Ha nappal játszol ott, székekkel és asztalterítővel, a legkevésbé sem riasztó,
de a lefekvés előtti két percben nagyon is valóságossá válik. Éppen ezért is
vannak éjszakai fények.
A gyerekei elméjében történő utazások
során Mrs. Darling véletlenül olyan dolgokra bukkant, amiket nem értett, és
ezek közül a leginkább zavarba ejtő a Péter szó volt. -
Ahogy ismét kiejti a nevet, a gyerekek cinkostársaként kuncog fel, hiszen ő már
tudja, kit is takar ez a név. - Nem
ismert semmilyen Pétert, és mégis hol itt, hol ott feltűnt John és Michael
elméjében, míg a Wendy-é kezdett teljesen összefirkálódni vele. A név bármelyik
másik szónál feltűnőbb betűkkel ugrott ki, és ahogy Mrs. Darling jobban
szemügyre vette, különösen pimasznak találta.
- Igen, eléggé pimasz - vallotta be
Wendy némi megbánással hangjában. Az édesanyja kérdezősködött tőle.
- De kicsoda ő, bogaram?
- Ő Pán Péter, tudod, anyu!
Mrs. Darling először nem tudta, de
ahogy aztán visszagondolt a gyermekkorára, rémleni kezdett neki egy Pán Péter,
akiről azt mondták, a tündérek között él. Különös történetek keringtek róla;
mint például az, hogy amikor a gyermekek meghaltak, egy darabig elkísérte őket
útjukon, hogy ne féljenek annyira. Akkoriban hitt benne, de most, hogy férjnél
és teljesen eszénél van, nem hitte, hogy valaha is létezett ilyen személy.
- Mindamellett - mondta Wendy-nek -,
mostanra már felnőtt lenne.
- Ó, nem, egyáltalán nem felnőtt -
biztosította magabiztosan édesanyját igaza felől Wendy -, és éppen az én
méretem. - Úgy értette, hogy mind testben és elmében éppen az ő szintjén állt;
fogalma sem volt, honnan tudja, csak tudta. - A kis Annie ismét
megáll egy pillanatra és elgondolkozik. Hányszor képzelte már el magának,
hogyan is nézhet ki Péter! Ha ő kilenc, a fiú biztosan nem sokkal idősebb,
talán, csak ha két-három évvel, ahogy Wendy is, akivel kapcsolatban vegyesek az
érzelmei. Minden éjjel találkozik vele és öccseivel, izgalmas kalandokban vesz
részt velük, mégis van egy dolog, ami miatt legszívesebben az egész lányt
kitörölné a könyvből. És az oka pont az, ami miatt a legszívesebben olvassa, Péter,
az ő Pétere. Ha a lány is feltűnik a lapokon, inkább úgy fogalmazhatna, hogy
Wendy Pétere. Milyen izgalmas is lenne, ha ő lehetne a helyében!
Az
álmosságtól bágyadt gondolatai összekuszálódnak, már nem is érti egészen, miket
is gondol, laposakat pislogva temetkezik bele ismét a könyvbe. Falja a sorokat
és csakhamar a harmadik fejezethez ér, ahol Wendy szemtől szembe találkozik
Péterrel. Ennél a résznél mindig nagyon megsajnálja Pétert, akit elhagyott az
árnyéka, még néhány könnycseppet is hullajt a fiúval. De most még ahhoz is
fáradt, hogy sírjon. Mély levegőt vesz és a felhúzott térdeire hajtja fejét.
Ábrándos
tekintettel figyeli a holdat tarkító foltokat, melyek mintha álmos pillái
mozgásának ütemére táncolnának, hol összekapaszkodva, hol messzebbre pörögve
egymástól. Egy folt azonban kitartónak bizonyul, nem inog ide-oda. Annie minden
erejét összeszedve próbál összepontosítani, hogy ne tévessze szem elől a
különös jelenséget, ami egyre közelibbnek tűnik, de pillái cserbenhagyják, elzárva
tőle az álomképet. Mintha ólomsúlyok nehezednének szemhéjára, lassan behunyja
szemeit, de még utolsó villanásként elfog egy már-már felismerhető formát,
ahogy felé közeledik.
Azonban
nem marad sokáig álomföldön, valami visszahúzza. Egy furcsa érzés. Szuszogása
hangosabbá és kevésbé egyenletessé válik, pillái lassan nyitódni kezdenek,
minden alkalommal kicsit hosszabb ideig engedve be a fényt a szemébe. Ahogy az
elmosódott látomás tisztulni kezd, Annie agya egy meglepő képet dolgoz fel. Egy
hatalmas, csokoládébarna szempár pislog pár milliméternyire az övétől, egy orr
majdnem érinti a sajátját. Éppen előtte, az ablakpárkányon egy fiatal fiú hajol
előre fürkésző tekintettel. Annie először képtelen megmozdulni, csak nézi a
különös teremtményt, majd amikor az agya fel is fogja a látottakat, hirtelen
hátrahőköl. A másik azonban meg se rezzen, ugyanabban a pozícióban maradva
tovább mosolyog a lányra. Igen, mosolyog. Ahogy Annie jobban szemrevételezi az
arcát, egy könnyed, pajkos mosolyt fedez fel az ajkak vonalában.
-
Ki vagy te? - kérdezi alig hallható hangon. Mozdulni sem mer, de a jövevény sem
tesz egy tapodtat sem, amitől Annie nagyon kényelmetlenül érzi magát. - Hallod?
Kérdeztem valamit - próbálkozik újból, mikor elegendő bátorságot gyűjt, de a
másik most sem felel, helyette leguggol, megtámaszkodik a két lába között és
úgy hajol még közelebb az ijedt lányhoz. Még mindig bazsalyog, de már
szélesebben. Nagyon lassan kinyújtja kezét és mutatóujjával megérinti Annie
orrát.
- Helyes
orr. - A hangja csilingel, és Annie-t ellepi egy jóleső, rejtélyesen ismerős
érzés. A felismerés fényei villannak fel tekintetében, a szeme egy hajszálnyit
kitágul, az ajkai apró „o” betűt formálnak. Az idegen minden kétséget kizáróan
felfigyelt erre, mert oldalra dönti fejét, úgy néz Annie-re; szélesen vigyorog.
- Nos, rájöttél már, ki vagyok? - kérdezi csengettyűs hangján, és a szoba lakójának
különös bizsergés fut végig a bőrén.
-
Pán Péter? - Alig meri kiejteni a nevet, csak suttog. Az idegen fiú jólesően
felkacag. Nevetésében ezerévnyi harangjáték csendül fel, de nem ám a mély,
dörmögő fajtából, sokkalta inkább, mint mikor az éjszakai szellő szelíd
dallamot játszik az ereszről lelógó szélcsengőn. - Valami rosszat mondtam? -
kérdezi hirtelen Annie, arcán félelem suhan át, hogy esetleg téved és mégsem
azt látja, akit remél. A hatalmas szempár gazdája egy pillanatra elkomolyodik -
Annie-nek nem tetszik ez a változás, máris hiányolja a másik mosolyát -, aztán a
fiatalabb ölében heverő könyvre pillant.
-
Régen hallottam már ezt a nevet - mereng el egy pillanatra. Annie azonnal
szorosabban kezdi ölelni kincsét. - Valami lány hívott így egyszer, de már nem
emlékszem - néz fel ismét a keskeny, íves szempárba és vállat von. A fiatalabb
szemöldöke felszalad homloka közepéig. Vajon nem emlékszik rá?
-
Wendy? - kérdez rá félénken, de már sejti a válasz.
-
Talán. - Újabb vállrándítás. - Nem számít. Neki talán Péter voltam. - Annie
elgondolkodik.
-
Akkor hogyan hívjalak?
- Te
bárhogyan szólíthatsz - feleli és újból az ismerős, elbűvölő mosoly teríti be
arcát. - Ahogy csak szeretnél, és akkor te leszel az egyetlen, aki úgy hív. - Annie
ezen nagyon komolyan és erősen elgondolkodik. Ő lesz az egyetlen.
-
Akkor… - kezdi bátortalanul, mutatóujja apró, szív alakú szája közepén csücsül
- mit szólnál a… Davidhez? - néz kíváncsian a másikra. Az idősebben látszik,
hogy ízlelgeti elméjében a nevet, majd hirtelen a térdein pihenő karjaira
fekteti állát és nagyon közel hajol Annie-hez, olyan közel, hogy a fiatalabb
érzi a másik légzését.
-
Tetszik - suttogja. - Mostantól én leszek a te Davided. - Ez az egyetlen mondat
valami különös és leírhatatlan bizsergető érzést indít meg a mellkasa tájékán.
Az ő Davidje. Az övé. Furcsa gondolat, mégis csábító. - Mit olvasol? - kérdezi
váratlanul az idősebb, és már nyúl is a könyvért. Annie összerezzen. A titka! A
kincse! Megrettenve ugrik le a párkányról és az ágyához szalad, hogy azonmód a
takarója alá bújjon.
Körülötte
mindenütt csend, csak a saját zaklatott légzését hallja, amely szép lassan
lenyugszik. Már kezdi szégyellni magát, amiért az előbb olyan hirtelen
elszaladt. Valamiért úgy érezte, hogy David csak el akarja venni tőle a
könyvét. De most már látja, hogy ez mennyire nevetséges feltételezés volt tőle.
Nagyon óvatosan elkezdi leemelni fejéről a paplant, csak hogy a következő
pillanatban aprót sikkantson. David arca mindössze néhány milliméterre van tőle
és a fiú… lebeg.
Annie
ülő helyzetbe kúszik az ágyon, a könyve ölében hever, úgy néz nagyra nyílt
szemekkel az idősebbre. - Te… te tudsz repülni? - kérdezi meglepetten.
-
Persze - feleli mosolyogva David -, ahogy te is. - Annie megrázza a fejét.
-
Én nem. Sosem tudtam - térdeit felhúzza a mellkasához -, de néha szeretnék -
vallja be őszintén és elfordítja tekintetét. David leereszkedik pontosan mellé.
- Jó lenne elrepülni innen messzire. És talán, sose jönnék vissza… - Egy nagyot
sóhajt.
-
Elszökhetsz velem, amikor csak akarsz - suttogja David, és Annie félénken az
idősebbre pillant. Nem tudja, hogy valóban elhiheti-e a másik szavait. Szeretne
hinni bennük, a fiú szemeiben őszinteséget lát, így hát úgy dönt, bízik bennük.
-
Miért, te hol laksz? - kérdezi mosolyogva. David, tarkója alá tett kezekkel, hátradől
az ágyon és a feje fölötti baldachint bámulja.
-
Bárhol. Mindenhol. Ahol csak épp szeretnék - feleli ábrándos tekintettel. Annie
óvatosan megmozdul, lerakja kezéből könyvét és közelebb húzódik a fiúhoz. Ő
maga is eldől az ágyon, viszont ő az oldalán fekve figyeli az idősebbet.
- Szerencsés
vagy.
-
Te is, ez az ágy nagyon kényelmes. - Annie felkuncog. - Nem szeretsz itt lakni?
- A kérdés váratlan komolysága megdermeszti a lányt. Ezen még soha nem
gondolkodott.
-
Nem utálok - feleli egyszerűen -, de néha nagyon nehéz. Olyan, mint egy
valóságos börtön. Neked jó, te szabad vagy - sóhajt fel lemondóan, mint aki
tudja, hogy ő sosem lehet az.
-
Mitől félsz? - kérdezi az idősebb. - Mi tart rabságban? Csak hogy tudjam, mitől
kell megmentenem téged - sandít a fiatalabb felé, szája sarkában igéző mosoly
bujkál.
-
Az idő, de nem úgy, ahogy szeretném. - Sóhaja még a karosszékben pihenő
plüssmackónak is fáj. - Gyorsan telik… - teszi még hozzá halkan. David felnevet.
-
Miért, hány éves vagy, Annie?
-
Kilenc - feleli, majd hirtelen ledermed. - Honnan tudod a nevem?
-
Mindent tudok rólad - válaszolja rejtélyesen az idősebb, aztán jólesően
felkacag. - Láttam felírva a falra. - Most már Annie is nevet. - Én is utálom a
felnövést - tér vissza a témához David. - A szülők folyton azt várják, hogy
mikor leszel már végre nagy. De az senkit nem érdekel, hogy te mit akarsz. - A
fiatalabb lélegzetvisszafojtva hallgatja David szavait, oly ismerős számára az
érzés.
-
Mint amikor azt mondják, feküdjek le hamar, mert akkor nagyra növök… - szólal
meg ő is.
-
A kisfiúkat sosem szabadna ágyba küldeni, minden alkalommal egy nappal
idősebben ébrednek* - feleli David komoran és kissé mintha mérgesen is.
-
Éppen ezért olyan keveset alszok, amennyire csak tudok, és egyébként is lány
vagyok - kuncog fel büszkén a fiatalabb, és David elismerően bazsalyog, majd váratlanul
oldalra fordul, így mindössze néhány centiméterre van egymástól az arcuk.
-
Egy kicsit azért alhatsz… - suttogja éppen csak hallhatóan, látva, hogy Annie
pillái milyen erős csatát vívnak az álmossággal. A fiatalabb bágyadtan
hallgatja a másik nyugtató légzését, ő is érzi, hogy mindjárt elalszik, de nem
akarja itt hagyni a fiút. David észreveszi a ki nem mondott félelem szavait. -
Ne aggódj, itt maradok veled, míg elalszol! Vigyázok, nehogy egy percet is
öregedj holnapra. - Féloldalas mosolya megnyugtatja Annie-t, aki már tényleg
alig bírja nyitva tartani a szemét. - Szép álmokat! - suttogja lágyan az
idősebb és egy gyengéd csókot lehet az álmos lány homlokára. Annie
elmosolyodik, de a szemei már csukva vannak.
Még
álmában is megnyugtató a tudat, hogy az ő Davidje ott fekszik mellette, hallja
az egyenletes légzését, érzi a közelségét. Az álom selymes szárnyai gyöngéden
takarják be apró testét, a békesség rátelepszik az egész szobára. Mégis, a
közelgő hajnal nem engedi messzire sodródni. Mint aki érzi, hogy valami
készülőben van, nagyon lassan, szinte alig észrevehetően felnyitja pilláit.
Most senki nem fekszik mellette, a rémület áramütésként száguld végig gyermeki
testén, hangja megremeg, de azért szólítani próbálja az idősebbet.
- David…
- suttogja még mindig félálomban.
-
Még itt vagyok - hallatszik egy hang a nyitott ablak felől; a fiú a párkányon
áll.
-
Elmész? - kérdezi félve a fiatalabb. David visszaröppen az ágyhoz és
megállapodik Annie fölött.
-
Csak egy kis időre. Visszajövök majd. Most aludj! - lebeg nagyon közel a lányhoz,
hogy szinte már összeér az orruk hegye. - Mondtam már, hogy milyen aranyos
orrod van? - Hatalmas, ragyogó szemei mosolyognak, ahogy megpuszilja az apró
gomb orrot.
-
Kérlek, ne hagyj magamra! - Annie hangja félelemtől remeg. Szeretné megfogni a
másik lebegő alakját, hogy visszarántsa maga mellé, de képtelen megmozdulni, mindkét
karját az álom béklyói tartják fogva.
-
Ismered a helyet az álom és ébrenlét között, a helyet, ahol még emlékszel az
álomra? - Annie aprót bólint. - Ott foglak örökké szeretni, Annie. Ott fogok
örökké várni…* - Alakja már halványodni kezd a pirkadati fényben. Annie
végigkíséri tekintetével, ahogy lassan ellebeg az ablakig, majd megvillantva
egy utolsó igéző mosolyt, kiszáll a nyitott ablakon…
A
reggeli napsütés fényesen türemkedik be a nyitott ablakon, egyenesen a
baldachinos ágyra tűz, ahol egy kilenc éves kislány szuszog békésen. Úgy tűnik,
semmi sem zavarhatja meg álma nyugalmát, minden csendes, csak egy könnyelmű pacsirta
trillázik a reggel hírnökeként. Majd egyszeriben megriadva száll fel a nyugalom
leple a szobáról, elragadva magával az apró teremtményt is a fa ágáról, ahogy az
ajtón túlról dühös szavak zaja szűrődik be. Annie-t is felkelti a lárma,
kipattannak szemei, és hirtelen a jól ismert remegés önti el testét, ami a
gyomrából indul, hogy felkússzon egészen a torkáig. A szülei ismét veszekednek.
És ezzel kezdetét veszi egy újabb szokásos nap.
A
reggeli ugyanolyan fanyar, ahogy a légkör is dermesztő. A veszekedésnek már
vége, de folytatódik a rideg társalgás, amikor minden mondatot egy gúnyosan
elmotyogott megjegyzés követ. Annie, mint mindig, csak érzéketlenül, bágyadtan
jár-kel a házban, a magántanára egyetlen szava sem ér el a tudatáig. Csak az
élteti, hogy kibírja a nappalt az éjjel kedvéért; pontosan így tesz minden nap.
A
mai azonban kissé más, a titkán felül van még egy rejtett oka, hogy várja az
est leszálltát. Bár egész nap ott motoszkál benne a félelem, amely
kétségbeeséssel fenyeget, hogy az egészet csak álmodta, hogy nem is létezik az
a bizonyos valaki… mégis, a remény segíti át a nappalon, emiatt képes elviselni
a szülei vitatkozásait, az anyja sírását, vagy épp az apja hideg és oktató
szavait, amit a magántanárához intéz, hogy mihamarabb kezdje meg a közgazdaságtan
tanítását a lánynak. Kísértetként sétál végig a nappalon, csak hogy az est
érkezésekor fáradtan, mégis izgatottan vetődjön be a szobájába.
Nem
tudja, mire számítson, mihez is kezdjen, így - ölében a könyvével - csak leül
az ablakpárkányra és merőn néz kifelé a lágy éjszakába. Minden csendes, csak
egy tücsök ciripel vidáman a bokorban, és Annie feltett szándéka, hogy ma nem
alszik el, ma éberen fogja megvárni Davidet.
Fogalma
sincs, mióta ül már ebben a pozícióban, de kezd kényelmetlenné válni, a nyaka
fáj, a lábai zsibbadnak. Érdekes, eddig soha nem vett észre az órákon át tartó
olvasás közben semmi ehhez hasonlót. A csalódottság hirtelen rohamozza meg,
amikor arra a következtetésre jut, hogy David nem jön vissza, ahogy megígérte.
Mérgesen felpattan és az ágyába siet, ahol törökülésben elhelyezkedve
mérgelődik tovább. Majd a csalódottságot felváltja a félelem: Vajon létezik
egyáltalán?
Megpróbál
a könyvbe temetkezni, hátha az segíti a várakozásban, eltereli a figyelmét. És
tegnap is épp olvasás közben látogatta meg David. Így hát felemeli az ölében
lévő könyvet és ott folytatja, ahol tegnap abbahagyta:
- Tényleg így gondolod, Péter?
- Igen, így!
- Ez igazán édes tőled - jelentette ki
a lány -, és újból felkelek - ezzel felült a másik mellé az ágy szélére. Még
azt is mondta, hogy ad neki egy csókot, ha szeretné, de Péter nem értette, mire
gondol, így várakozón nyújtotta ki kezét. - Annie gondolatai
visszavándorolnak a tegnap éjjelhez, amikor David kétszer is megcsókolta.
Halványan elmosolyodik Péter tudatlanságán. Lejjebb kúszik az ágyon, majd
oldalra fekve olvassa tovább a könyvet. Ez a testhelyzet kissé megnehezíti
számára az összpontosítást, mert csakhamar kerülgetni kezdi az álom, de azért
bágyadtan pillogva olvassa tovább a sorokat.
- Bizonyára tudod, mi az a csók? -
kérdezte a lány megdöbbenten. - Egyre nehezebb elolvasnia
a szavakat, a betűk összemosódnak előtte.
- Tudni fogom, amint ideadod - felelte
hűvösen, és a lány, csak hogy ne bántsa meg az érzéseit, adott neki egy
gyűszűt. - A szemei leragadnak, majd édes csilingelés
üti meg a fülét.
-
Most adjak én neked egy csókot? - hallja a kérdést a fejében. Először azt
gondolja, csak Péter soron következő mondata szólal meg a könyvből, de aztán
egy különös érzés furakszik elméjébe, és hirtelen kipattannak szemei. Mindössze
néhány centiméterre ott lebeg előtte a fiú, arcát két tenyerébe támasztva,
réveteg tekintettel figyeli a fiatalabb békés szunyókálást. Annie megriadva ül
fel az ágyon, megdörzsöli álmos szemeit, hogy jobban lásson és ezzel egy időben
le is ellenőrizze, nem csak képzeleg-e.
- David…
- Hangja halk és remegő, majd a felismerés okozta örömtől felragyog az arca.
-
Én vagyok. Mást vártál?... - lebeg közelebb viccelődve a másikhoz.
-
Azt hittem, már nem is jössz… - pillant oldalra Annie, csak hogy ne kelljen a
túl közeli szempárba néznie.
- Nem
megmondtam, hogy az álom és ébrenlét között fogok várni rád? - kérdezi David. -
Tudod te, milyen sokáig vártam? - Hangja kissé szemrehányó, de mégis
megnyugtatja Annie-t, akinek most egy könnycsepp gördül le az arcán. Csak most
tudatosul benne, mennyire megrémisztette a gondolat, hogy talán soha nem látja
viszont a másikat. - Te sírsz? - A hangszíne meglepettségről árulkodik. Két
tenyere közé fogja és maga felé fordítja a fiatalabb arcát. - Most már minden
rendben… - suttogja a varázsszavakat és még közelebb hajol a lányhoz. - Nem
válaszoltál a kérdésemre… - Annie értetlenül pislog. - És én nem egy makkból
készült gombot fogok adni neked. - Pajkos mosolya megdobogtatja Annie szívét,
azonnal érti, mire is gondol a másik, és lehunyva szemeit, aprót bólint
fejével. Csukott pillái mögül nem látja a David arcán szétáradó mosolyt, amit
egy lágy csók követ a fiatalabb arcán, éppen a kicsiny gödröcske fölött.
Ez
az apró tett végérvényesen eléri, hogy Annie elhiggye a másik valódiságát. És
innentől kezdve minden rendben van, az eddigi varázslatos éjszakák még
gyönyörűbbé válnak. Annie megpróbál minden napon gyorsan túljutni, hogy ismét
találkozhasson Daviddel, aki az álom és ébrenlét határán várakozik hűségesen a
fiatalabbra, hogy aztán az egész éjszakát átbeszélgessék és végül a fiatalabb a
karjaiban aludjon el. David mesél neki a kalandjairól, egy bizonyos félkezű
kalózról és rengeteg vidám fiúról. Annie irigyli a másik történeteit, az övéi
fele ilyen izgalmasak sincsenek. A legjobb dolgok, amiket felhozhatna azok,
amiket a könyvében olvas, de azokat az idősebb is ismeri.
-
Mi a baj? - kérdezi egyik éjjel David a különös némaságba burkolózó lánytól. -
Nem szereted hallgatni a történeteimet? Ha már nem akarod, hogy itt legyek, el
is mehetek… - röppen fel az ágyról, onnan nézve szúrósan a fiatalabbra, akinek
a szemei hatalmasra kerekednek a rémülettől.
-
Ne! Kérlek! - jajdul fel Annie és már nyúl is két kézzel az idősebb után, hogy
visszahúzza magához. Megfeledkezett róla, milyen érzékeny és sértődős is az
idősebb. - Nem arról van szó… csak… - fészkeli be magát újból David ölelésébe,
aki két karját a fiatalabb hátára simítja. - A szüleim…
-
Meséld el! - bátorítja a remegő lányt, miközben gyengéden simogatja a hátát.
-
Ma nagyon csúnyán összevesztek - suttogja szaggatottan véve a levegőt. - Valami
baj van, érzem. Megint a pénz… - reszket szakadatlanul, majd hirtelen
felemelkedik, és úgy néz le a másikra. - David, én nem akarok felnőni és
olyanná válni, mint apa! - A szemeiben kétségbeesés és mérhetetlen fájdalom
látszik.
-
Nem is kell… - suttogja David, ahogy ő is felül és a másik vállára teszi
kezeit.
-
De… félek… - sír fel remegősen a fiatalabb. David mélyen a szemeibe néz és
mosolyogva - mintha csak egy izgalmas titkot mesélne - suttogni kezd.
-
Felejtsd el őket, Annie, felejtsd el mind!
Gyere velem oda, ahol soha, soha többé nem kell aggódnod a felnőtt
dolgok miatt.* - Annie kilenc évesen is érzi a szavak súlyát. Elszökni?
Megteheti? Igazán könnyű lenne…
A
döntés egy borongós pénteken születik meg. Annie ismét a paplanja alatt
kucorog, a testét rázó remegés már órák óta tart és sehogy sem akar alábbhagyni.
A földszintről sosem hallott szitkok és üvöltések eltorzult hangja száll fel az
apró, sötét szobába. A pizsamája nedves az arcán lezúduló könnyáradattól, a
szeme fáj, a torka ég és borzasztóan fél. Nem mer elaludni, a lenti zajok
megrémítik, pedig tudja, hogy csak ez az egyetlen módja, hogy elhozza Davidet.
Magányos és zaklatott. Az ajtaja elé tolt komód sem nyújt biztonságot, most
csak egyvalaki segíthetne…
Oldalra
fordul és erősen behunyja szemeit. Kényszeríti az álmot, sietteti, hogy minél
hamarabb jöjjön. Nem könnyű, a zakatoló szíve és remegő teste megnehezíti. Két
karjával átfogja felhúzott térdeit és ringatózni kezd. Régen, amikor még nem
volt meg a könyve, ez segített neki megnyugodni. Az egykoron bevált módszer
most is megteszi a hatását, Annie álomba ringatja magát.
Amikor
legközelebb felnyílnak a pillái, odakint korom sötét van, és a házat ismét
kísérteties csend borítja. Mintha a néhány órával ezelőtti veszekedés soha meg
sem történt volna. Lassan leemeli fejéről a takarót és belebámul a szoba
sötétjébe. Egy alak után kutat szemével, majd hamarosan észre is veszi: Kezeit
fülére tapasztva kuporog az egyik sarokban, hosszú lábai felhúzva az álláig. Annie
lassan felül, majd egyik lábát a másik után lerakja az ágyról és halkan
lehuppan a földre. A másikhoz lépked és leguggol elé. David összeszorított
szemekkel szuszog mélyeket. Az ő arcán is látszik, hogy rémült, Annie szörnyen
megsajnálja. Lassan kinyújtja két kezét és a másikéra helyezi, hogy aztán egy
könnyed mozdulattal eltávolítsa azokat a füléről. David meglepetten nyitja ki
szemeit.
-
Szörnyű volt… - suttogja a fiatalabbnak. - Éppen akkor érkeztem… - Az emlék hatására
megrándul az arcizma. - A felnőttek szörnyűek. De szerencsére már vége - sóhajt
fel, majd elmosolyodik. Annie is viszonozza a mosolyt és két karjával átöleli
az idősebbet. Amikor elválnak, Davidnek valami feltűnik a másikon.
-
Mi történt, Annie? - kérdezi gyanakodva, amire a fiatalabb nem felel, csak
feláll és a szoba közepére sétál. Még mindig fél füllel a kinti zajokat
figyeli, hátha mégsem ért véget, csak egy időre abbamaradt. David mögé sétál és
kezeit a fiatalabb vállaira teszi, úgy fordítja maga felé az egy fejjel
alacsonyabb lányt. - Mondd el! - Annie felpillant a másik hatalmas, mindig
elbűvölő szemeibe.
-
Apáék el fognak küldeni egy bentlakásos üzleti iskolába - vallja be, David
pedig elszörnyed. - Azt mondják, így hamarabb leszek felnőtt.
-
Nem! - fakad ki az idősebb. - Nem mehetsz el! - néz esdeklőn a fiatalabbra,
majd mély levegőt vesz és lágyabban folytatja. - Kérlek, ne nőj fel!
-
Én nem akarok, de muszáj - néz a szomorú szemekbe. - Egyszer minden gyerek
felnő… - suttogja.
-
Ez nem igaz. Én nem. És neked sem kell - érvel az idősebb. Annie-ben
eluralkodik a remény.
-
Hogyan? - néz fel érdeklődőn a másikra.
-
Van rá egy igazán könnyű és varázslatos megoldás… - David hangja tele van
izgatottsággal és bujkáló örömmel. - Gyere velem Sohaországba! - ajánlja fel
azt, amit már régóta akart.
-
Valóban elmehetek? - kérdezi a fiatalabb, és a földszint egyre inkább távolodni
kezd, már csak Davidet látja, aki magabiztosan bólogat. - Rendben. -
Mindkettejük szája egyszerre görbül örömteli vigyorra, ahogy cinkosan összemosolyognak.
Majd David megfogja a lány kezét és a nyitott ablakhoz vezeti. Feláll az
ablakpárkányra és a fiatalabbat is felsegíti.
-
Most elrepülünk. - Annie megborzong a hűvös éjszakai levegőtől. - Félsz? - A lány
szorosan behunyt szemekkel bólint, mire David erősebben szorítja meg a kezét. -
Nem kell. - Összemosolyognak, majd a párkány szélére lépnek. Annie kérdőn néz
az idősebbre, amit az azonnal megért.
- Csak gondolj vidám dolgokra!* - bólogat
bátorítólag Annie-re.
-
Akkor rád gondolok! - mosolyog az alacsonyabb és David szemei is vigyorognak.
-
Hunyd be a szemed! - Annie így tesz, David pedig közelebb hajol és egy lágy
csókot lehel az ajkaira…
…David
arca lebegett a szemei előtt, ahogy behunyt szemmel, kéz a kézben
elrugaszkodtak a párkányról. Nem is volt annyira nehéz, egy egyszerű lépéssel Annie
vágya teljesült… Soha nem kell felnőnie….
A
hűvös éjszakai szellő végigtekergőzött a kihalt utcán, útja során
felkapaszkodott néhány lámpaoszlopra, megsimogatta a fákat, táncba hívva néhány
falevelet, halk éneket dúdolt egy üres kirakat előtt fellógatott szélcsengőnek,
majd megtorpant egy ház előtt. Felkúszott az emeleti nyitott ablakig, ahol
pajkosan fellibbentette a hófehér függöny szoknyáját, és belesett a kicsiny
szobába. A baldachinos ágy közepén heverő könyv keltette fel az érdeklődését.
Kíváncsiságtól vezérelve röppent közelebb, majd a lendülettől felkavart lapokat
kezdte figyelni. Néhány pillanatnyi lebegés után a lapok elültek és végre
beleshetett a tartalmukba:
…Péter egyedül volt a lagúnában. A
szikla most nagyon apró volt, hamarosan elmerül. Sápadt fénysugarak lépkedtek
lábujjhegyen a víz felszínén és időről időre felhangzott a legmelankolikusabb
és egyszersmind legdallamosabb hang a világon: a sellők hívták a holdat.
Péter nem volt egész olyan, mint a
többi fiú, de végre ő is félt. Egy remegés futott keresztül rajta, akárcsak egy
hullám, ami átsiklik a tengeren; de a tengeren egyik hullámot követi a másik,
mígnem már ezren vannak; és Péter az egyetlennek érezte magát. A következő pillanatban
már ismét rezzenéstelenül állt a sziklán, a megszokott mosollyal ajkain,
miközben egy dob pergett bensőjében. Ezt dörömbölte: Meghalni borzasztóan nagy
kaland lesz…
A
dőlt betűs, könyvből (J. M. Barrie – Peter Pan) idézett részeket az eredeti,
magyar fordítás híján (sosem készült ehhez a könyvhöz) angol változatból
fordítottam le. Elég nehéz volt, mert régies a szöveg, de remélem, valamennyire
visszaadja a hangulatot. A további, nem
feltétlenül ebből a könyvből származó idézeteket csillaggal (*) jelöltem.
Van
egy idézet, ami nem a könyvben hangzott el, hanem a Steven Spielberg által
megfilmesített változatban és ott is Csingiling mondja, de valahogy nekem
annyira Pán Péteres, főleg ha elolvassuk a könyvet és látjuk, mivel is ért
véget. Számomra a világon az egyik leggyönyörűbb és legkifejezőbb idézet:
"Ismered
a helyet az álom és ébrenlét között, a helyet, ahol még emlékszel az álomra?
Ott foglak örökké szeretni, ott fogok örökké várni…"
