Eleven múlt

Eleven múlt

- Komolyan, el sem hiszem, hogy hagytam magam rábeszélni erre! - mérgelődött a sötétbarna hajú fiú, miközben mindkét kezét a fülére tapasztotta. A moszkvai járat mindössze néhány perccel ezelőtt szállt fel az Incheon nemzetközi repülőtérről, a barátja máris nekikezdett a végeláthatatlan hosszúságú és rendkívül unalmas mondókájának.

- Ugyan már, Lay! Ne siránkozz annyit! - mosolygott angyalian ragyogó arcával Luhan, amitől a fiatalabbnak még inkább kedve támadt a nyavalygáshoz. Nem elég, hogy a történelem mániás barátja - akit rajta kívül senki más nem tolerál - folyton olyan dolgokról fecseg, amelyek teljességgel hidegen hagyják, de még a kirándulásuk alatt se áll be a szája.

- Nem lehetne, hogy legalább a repülőút alatt hanyagoljunk mindent, ami történelem? Képtelenség aludni a folyamatos motyogásod mellett. - Olyan segélykérően nézett a szőkésbarna hajkorona gazdájára, hogy az idősebb egy pillanatra megsajnálta. Gyakorta megfeledkezik róla, hogy legjobb barátja nem éppen lelkesedik a történelem iránt úgy, ahogy ő. Ha jobban belegondol, senkit sem ismert a közvetlen környezetében, akit ennyire érdekelt volna egy idegen nép élete. Még a saját országuk iránti törődésük is kimerült abban, hogy többnyire részt vettek a választásokon és teljesítették a kötelező majdnem két éves sorkatonai szolgálatot… de leginkább a különböző együttesek iránti rajongás töltötte ki egy átlagos koreai fiatal napjait. Az meg végképp különösnek számított, hogy egy huszonnégy éves fiatal kedvenc időtöltése a magyar versek olvasgatása legyen és mindezt természetesen magyarul művelje.

Mindkét fiú a Hanguk Idegennyelvi Egyetem Magyar Tanszékének harmadéves tanulói voltak, csak míg Luhan a végletekig komolyan vette a tanulást, addig Lay leginkább barátja miatt választotta ugyanazt az iskolát, illetve a szokatlan nyelvválasztás könnyebb munkalehetőséggel kecsegtetett. Legalábbis ez volt az, amit eleinte gondolt. Azóta már rájött, hogy ha valakiből hiányzik a megfelelő rajongás, az egész értelmét veszti. Míg Luhan a legkisebb nehézségek nélkül vizsgázott le minden tantárgyból jelesre, addig neki rendesen meggyűlt a baja még a nyelvvel is.

- Rendben, befejeztem. Bár nem értem, hogy vagy képes aludni, amikor ennyire izgalmas dolog történik velünk. - Lay furcsálló pillantásokkal szemlélte barátja izgatottságtól ragyogó arcát. Végül is, lehet, hogy vele van a baj. Őt valahogy nem hozza lázba, hogy az elkövetkezendő napokban múzeumról múzeumra fognak járkálni. Legszívesebben inkább a híres Balatonhoz látogatna el, de január lévén ez most kivitelezhetetlen. Meg egyébként sem hagyhatja magára Luhant egy idegen országban, ahol mindketten most járnak először, szóval marad a művelődés.

Hangos sóhajára még a rendkívül csinos légiutas-kísérő hölgy is felfigyelt, és miután megnyugtatta, hogy minden rendben, semmire nincs szüksége, Lay kényelmesen elfeküdt az ülésében, hogy a Moszkváig tartó négy órás utat kedvenc együttesei hallgatásával töltse. Ahogy felhangzott a fülében a viszonylag újnak számító Crazy című szám Jonghyun különleges hangján, Lay behunyta szemét, és a külvilág egyszeriben megszűnt létezni körülötte. Legközelebb csak akkor nyitotta ki újra, amikor a hangszóróban egy kellemes hang bejelentette, hogy készüljenek fel a landolásra. A gép zökkenőmentesen szállt le a Sheremetyevói nemzetközi repülőtéren, ahol a késő esti járattal indultak Budapestre.

Látott már képeket a városról, de ami a Liszt Ferenc reptérre való landolás közben fogadta, minden várakozását túlszárnyalta. A látvány egyenesen lenyűgözte; az éjszakai sötétségbe burkolózó, mégis fényáradatban úszó város csak úgy ragyogott, szinte olyan érzést kölcsönözve a benne gyönyörködőnek, mintha csak a vég nélküli, sötét mélységet szemlélné, amelyet aranyló lávafolyamok barázdálnak.

- Gyönyörű, igaz? - kérdezte Luhan barátja csodálkozó arckifejezése láttán. Lay csak elképedve bólogatott, ahogy megbabonázva kémlelt kifelé a gép apró, kerek ablakán. Bármennyire is aggódott amiatt, hogy jó ötlet volt-e elkísérni Luhant, ebben a pillanatban biztos volt benne, hogy már ezért megérte. És valahogy az volt az érzése, hogy még rengeteg izgalomban lesz része itt tartózkodása során. Éjszakára Budapesten tanuló koreai diákoknál szálltak meg, akiket még otthonról ismertek és az óta is tartották velük a kapcsolatot.

- Mi a holnapi programotok? - kérdezte az egyik fiú Luhantól, aki azonnal rávágta, hogy egy gyors városnézés után az egész hétvégét múzeumokban fogják tölteni. - Azért majd bulizni is gyertek el velünk! - folytatta Jiyong, mosolyogva konstatálva a legidősebb szavaitól Lay arckifejezésében bekövetkezett változásokat. - Van egy jó kis hely, ahol minden este fergeteges a hangulat. Akár ma este is elmehetünk, annyira nincs még késő.

- Én benne vagyok! - kiáltott fel azonnal Lay, reménykedő pillantásokat vetve barátja felé.

- Fárasztó volt az út - kezdte Luhan, de látva a másik egyre táguló pupilláit, megenyhült. - Rendben van, ma este bulizunk. De holnap irány a történelem! - Lay jelen pillanatban bármibe beleegyezett volna, csak egy jót bulizhasson, így ész nélkül egyezett bele a másnapi embertelenül korai indulásba is.

- Muszáj úgy vánszorognod, mint egy csiga?! - Luhan hangja idegesen csengett, ami nem jelentett sok jót. Az idősebb ritkán jött ki a sodrából, de akkor aztán robbant, mint egy bomba.

- Ne olyan hangosan, fáj a fejem! - nyavalygott a másik, miközben mentális harcot vívott saját magával, hogy képes legyen kiadni a kellő utasítást az agyának, hogy az mozgásra bírja a lábait. Azt mondják, ez egy, a másodperc töredéke alatt végbemenő folyamat, ő mégis úgy érezte, hogy hosszú percekbe telik, mire a parancsa elér a megfelelő helyre, ahol tenni is tudnak az ügy érdekében.

A fáradtság hullámokban tört rá, így amikor beléptek a múzeum kapuján, szorosan barátja mellé szegődött, hogy ha szükséges, az el tudja kapni, még mielőtt szégyent hozhatna hazája és saját fejére és összerogyna a földön.

A múzeumok többségében tárlatvezetés is volt, de ha épp maguk járták végig a kiállítás színhelyét, Luhan akkor is tudott mindenhez hozzáfűzni egy-két érdekességet. Lenyűgözőnek találta a magyar nép történelmét, azt a sok viszontagságot, amelyeken az évtizedek, évszázadok során keresztül kellett menniük, és amelyek annyi hasonlóságot mutattak a saját népük történelmével. Emiatt is érezte közel magához annyira ezt a kétségkívül Ázsiából eredeztethető népet, és emiatt is tartotta izgalmasnak a magyarok lázadó jellemét, mely éppoly sajátja a koreai népnek is. Megannyi felkelés és harc árán vívta ki függetlenségét, vagy épp viselte el fájdalommal és kínokkal terhes igáját, amelyet idegen hatalmak kényszerítettek rá.

Lay ásítozva hallgatta barátja ömlengését a két nemzet közötti sorstársi kapcsolatról, miközben csak arra tudott figyelni, hogy nehogy elessen a Petőfi Irodalmi Múzeum lépcsőjén.

- Ez a Petőfi Sándor rendkívüli személyiség volt! - Lay már ezerszer hallotta, ahogy a barátja mesedélutánjai során épp erről a bizonyos költőről áradozik. Valóban nem volt egy unalmas személyiség, versírás mellett színészkedett és még szabadságharcot is vívott. - Mindössze huszonhat évesen saját nemzete ügyéért harcolt és adta életét - magyarázta Luhan a fiatalabbnak, miközben sorra mentek végig a múzeum termein. - Mennyire magasztos és egyszerre szörnyű halál egy költő számára így elesni egy csatában. Sajnálom, hogy emiatt nem tudott több verset írni.

Mindeközben Lay megpróbált minél érdeklődőbb fejet vágni, de a fáradtság sem könnyítette meg a dolgát. Az egyik vitrin ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rá - még szerencse, hogy viszonylag kevesen tartózkodtak az épületben és Luhan is épp egy viaszbábu tanulmányozásával volt elfoglalva -, így óvatosan fölé hajolt, majd megtámaszkodott a szélében.

- Lay, ugye nem alszol? - Távolról még hallotta Luhan bosszús hangját, de a fáradtság erősebbnek bizonyult, mert a pillái szinte összetapadtak. - Lay! - Csak gyér fény szűrődött be tudatába, ahogy egyre nagyobbakat pislogott egészen addig, míg a teljes sötétség elborította. De nem maradhatott ott sokáig, mert az újabb szólongatás visszarángatta a jótékony kábulatból. Először fel sem fogta, hogy mit hall, csak a sürgetést érezte a szavak mögül és az arcát simogató kellemes meleget.

- Lajos, ugye nem alszol? - Lay-nek végre sikerült kinyitnia teljesen a szemeit, és amit látott, az megdöbbentette. Egy harci díszöltözetben lévő bajuszos férfi állt fölötte, hatalmas szemekkel pislogva le rá. Lay először fel sem fogta a nyilvánvalót, csak azzal volt elfoglalva, hogy mégis miért visel valaki ennyire nevetséges öltözetet, a frizurájáról nem is beszélve. - Meddig szándékozol még henyélni a fa árnyékában? A tábornok már vár minket, induljunk! - azzal felrántotta a földről a gyanútlan fiút, aki hirtelen elvesztette az egyensúlyát és a másik férfi karjaiba kapaszkodva próbált meg újra egyenesbe jönni.

- Elnézést, de mégis ki vagy te? - bátorkodott végre megszólalni és feltenni a legkézenfekvőbb kérdést, amit az idegen férfi látszólag nem vett komolyan.

- Mit ittál, Lajos? Még csak reggel van, de máris a kulacsod nyakára hágtál? A csatában éles elmére lesz szükségünk. Éles elmére és biztos végtagokra - csapott rá gyengéden a kezében lévő bottal Lay lábaira, amelyek majdnem összecsuklottak a rájuk mért ütéstől. A fiú csak ekkor vette észre, hogy ő is hasonló öltözéket visel, mint az idegen férfi, sőt fegyverek is vannak nála, egy kard és egy puska a derekára erősítve. Hirtelen úgy érezte, hogy forogni kezd körülötte minden és szörnyű hányinger jött rá. Ha a másik férfi nem segít neki, biztosan elájul.

- Köszönöm - hálálkodott Lay, amint sikerült elég erőt gyűjtenie a beszédhez.

- Jól van, de most már tényleg mennünk kell - szólalt meg a másik és elindult az ösvényen. Lay úgy döntött, követi, mert fogalma sem volt, mi mást is tehetne ebben a különös helyzetben. A másik férfi halkan dudorászott, közben pedig egy apró jegyzetfüzetféleségbe írogatott. Lay zavartan tekintgetett körbe, és meglepettsége csak nőtt, ahogy egy táborszerű helyre érkeztek.

- Sándor, hát itt vagy?! Már mindenütt kerestünk - lépett hozzájuk egy - mint kiderült - a Sándornak nevezettől még fiatalabb férfi egy másik, középkorú férfi társaságában.

- Gyalókay Lajos! - mosolyodott el a Lay mellett álló bajuszos férfi. - A kocsiút óta nem láttalak.

- Bizony, drága barátom! Elég nagy itt a kavarodás, az egyszer biztos. Hadd mutassam be neked Lengyel József katonaorvost, régi jó barátom. - Lay csak kapkodta jobbra-balra fejét a furcsán csengő nevek hallatán, de a következő pillanatban olyat hallott, amitől ismét elfogta a rosszullét, az első olyan dolgot, ami felébredése óta ismerősen csengett neki. Egy nevet.

- Ő pedig itt a híres nevezetes Petőfi Sándor, a mi büszkeségünk. - Lay alig észlelte, hogy mi történik körülötte, azzal volt elfoglalva, hogy nehogy elájuljon. Petőfi! Miért kell ilyen átkozottul ismerősen csengnie ennek a névnek? Hát persze, ez egy rossz álom. Egy nevetségesen rossz és idegesítő álom. Még azt is el tudja képzelni, hogy Luhan keze van a dologban, hogy valahogy megbüntesse, amiért nem mutatott elég érdeklődést. Ő még ezt is képes lenne elintézni.

- Lajos! - hallotta ismét az új nevét, vagy legalábbis erre következtetett, mert a bajuszos tag - Petőfi, őrület! - ezen a néven szólongatta, így csak ez lehet a neve. Ahogy felpillantott, minden szem rá szegeződött. - Egy kissé furán viselkedik mostanában, de azért megbízható és jó barát. - Lay szinte kívülállóként hallgatta, hogy egy idegen férfi róla beszél és a barátjának nevezi. Nem igazán tudta, hogy mihez kezdjen, így nem válaszolt semmit. Úgy döntött, hagyja, hogy az események folyjanak a maguk medrében. Csak tudná, hogy mik is ezek az események! Fogalma sem volt róla, hogy hol van, vagy, hogy miért van ott. Átkozta is rendesen magát, amiért nem figyelt oda eléggé az órákon. De legalább Luhan idegesítő locsogására emlékezne! Sebaj, nagy baj nem történhet, majd szépen úszik az árral.

Csakhogy az a bizonyos ár eszeveszetten száguldó folyammá dagadt, és Lay hamar olyan események közepében találta magát, amiről még csak nem is álmodott. Vagyis inkább, amiről álmodott, mert nem tudott jobb magyarázatot találni az abszurdnál is abszurdabb szituációra. Azt viszont be kellett látnia, hogy álom ide vagy oda, nagyon is valóságos a helyzet.

Minderre akkor döbbent rá igazán, amikor dél körül hirtelen ágyúdörgések sorozata kezdődött. Addigra már valami Bem tábornokkal is találkoztak, aki látszólag jó kapcsolatot ápolt Petőfivel, mert ez utóbbi az idősödő férfi mellett állva annak szinte minden szavát jegyzetelte, épp úgy, ahogy a körülötte történő eseményeket is. Bem sikeresen lelőtt egy másik, kimondhatatlan nevű tábornokot, amitől az egész tábor üdvrivalgásban tört ki.

Egyedül Lay-nek nem volt kedve ünnepelni. Ő még csak nem is akart itt lenni, főleg miután Bem tábornok beavatta Petőfit és vele együtt őt is, hogy a mindössze hatezer főnyi seregre kétszerannyi ellenséges katona jut. A költőt ez a hír látszólag nem viselte meg, csak még erősebben lángolt szemeiben a harci tűz. Lay itt döntötte el, hogy a lehető leggyorsabban le kell lépnie, miközben kényszeredetten próbálta felidézni mindazt, amit tudhat erről a csatáról, aminek még csak a neve sem jut eszébe.

- Segesvár történelmi jelentőségű színtere lesz a magyar szabadságharcnak - szólalt meg a költő, ábrándos tekintettel pásztázva a tájat. Á, a segesvári csata, ez az! Már csak azt kellene tudni, hogy mi is történt itt.

- Jól van, fiúk! Kaszaboljuk le őket! - Bem tábornok szavai lelkesítőleg hatottak a fiatal katonákra, Petőfi szintúgy izgalommal szorongatta kardjának markolatát. Lay szeretett volna láthatatlanná válni, hogy még véletlenül se kerüljön az ellenséges erők közelébe. Mindvégig szorosan Petőfi nyomában volt, remélve ezáltal, hogy sikerül ép bőrrel megúsznia ezt a napot.

A júliusi Nap erősen tűzött le a csatamezőn harcoló magyarokra, akik eleinte fölényben voltak az osztrák és orosz csapatokkal szemben. Az ellenséges haderő vezetője mindössze a védelemre összpontosított, ezért Bem tábornok a Segesvári-erdőbe vezényelte a csapatot. Lay még életében nem rettegett annyira, mint most. Körülötte mindenfelől fém villant és csattant egymásnak, minden olyan észveszejtő gyorsasággal történt, hogy azt sem látta, mi történik.

- Vedd elő a fegyvered, fiam, ha nem akarsz meghalni! - szólalt meg mellette valaki, és ahogy oldalra pillantott, Bem alakja haladt el mellette. Szavai olyan félelemhullámot indítottak el benne, amiről nem is hitte, hogy létezik. Erősen markolva izzadt tenyerében kardját, próbált meg minél távolabb kerülni a csatától. Nem is merte remélni, hogy sikerülne életben maradnia egy közvetlen támadás során. Fél szemét azonban mindvégig Petőfin tartotta, így nem vette észre, amikor egy ellenséges katona rá támadt. Már csak azt látta, amint két kard pengéje csap össze közvetlenül az arca előtt, majd hirtelen elkapta tekintetét, hogy ne kelljen látnia az ezt követő véres jelenetet.

- Talán öngyilkos hajlamaid vannak, fiú?! - szólalt meg a tábornok bariton hangján, amitől Lay hátán felállt a szőr. Kezdte felfogni a helyzet komolyságát, ahogy a körülötte heverő holttestek látvány befurakodott az elméjébe. Nem segített sokat az sem, hogy folyamatosan jutottak eszébe a csatáról tanult információk, ahogy egyre haladtak előre az időben. Csak nehogy túl későn döbbenjen rá, hogyan is menekülhet meg! Hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a csatát elvesztették. Mivel Bem nem számított több orosz csapatra, az egység jobbszárnyát a már az erdőben tartózkodó balszárny után küldte, akik azonban nem értek célt, mert az akkor érkező orosz erősítés szétszélesztette őket.

Ezután a balszárnyon volt a sor, amit szintén könnyűszerrel visszaszorítottak a faluba. Ekkor vette kezdetét a menekülés. Lay még életében nem futott így az életéért, miközben fogalma sem volt, hogy igazából merre is tart, vagy hogy egyáltalán mit is kellene tennie. Az ösztöne vezette, ami azt üvöltötte, hogy meneküljön. Annyira még eszénél volt, hogy Petőfit ne tévessze szem elől, mert őt tartotta az utolsó mentsvárának, a megmenekülése egyetlen reménysugarának. Lengyel József lóhátról lekiáltott nekik, hogy meneküljenek, így ők gyalog eredtek futásnak. A Sár-patak hídján még kétszáz székely ifjú küzdött közel nyolcszáz kozákkal. Lay próbált minél kevesebbet nézelődni, az élete volt most a tét, nem hagyhatja, hogy eluralkodjon rajta a pánik vagy a félsz. Emellett mégis milyen hasznára lehetne ő bárkinek is?! Úgysem lenne képes annyi embert megmenteni, még ha el is járt volna rendesen a taekwondo órákra, ahogy édesapja mindig is akarta.

Elfordította tekintetét a hídról és Petőfit kereste a menekülő tömegben, mivel a férfi valahogy elkeveredett mellőle. A következő pillanatok lassított felvételben történtek, és Lay úgy érezte, hogy megáll benne az ütő. Néhány méterre tőle egy lovas férfi lándzsát döfött Petőfi Sándor testébe, aki a szúrástól azonnal a földre rogyott. Az idő ismét megelevenedett, és Lay a sebesült költőhöz rohant. Nem hallotta a menekülés, az ölés zaját, nem hallott mást maga körül, csak a fülében száguldó vér dübörgését.

- Lajos… - hörögte a sebesült. Lay önkéntelenül is megérintette a férfit, egyik kezébe vette Petőfi véres kezét, míg a másikat a sebére helyezte. - Mindig is erre vágytam, meghalni a harcmezőn. - Hangja elcsuklott, ahogy elmormogta saját költeményének sorait, majd egy adag vért köhögött fel, mielőtt folytatta volna. - Valami nyomja a hátamat. - Lay óvatosan becsúsztatta kezét a férfi teste alá és kihúzta a jegyzetfüzetét. - Nekem már nincs rá szükségem. - Nyögéssel vegyes sóhaja megállította Lay-t attól, hogy azt mondja, neki még inkább nincs. Helyette a zsebébe csúsztatta az apró könyvet, majd ismét a költőre fókuszált, a férfi azonban addigra már csak üveges tekintettel meredt a semmibe.

Még feleszmélni sem maradt ideje, valaki a nevét kiabálta, és ahogy megfordult, egy ló ágaskodott előtte. Az utolsó, amit látott, egy hatalmas lándzsa hegye volt, ami épp felé tartott.

- Lay! Hogy vagy képes elaludni egy múzeumban?! - Luhan mérges hangjára felpattantak a szemei.

- Nem is aludtam, csak lehunytam a szemeimet - magyarázkodott Lay, de az idősebb csak szó nélkül ellépett mellőle. A fiú zavartan bámult maga elé, mint akinek fogalma sincs, hol van.  Gyorsan barátja után sietett, aki már a következő helyiségben volt.

- Nézd, Petőfi kézírása! A legszebbek a szerelmes versei - mutatott néhány megsárgult papírlapra. Lay a másik mellé lépett és ő is a vitrint kezdte el bámulni.

- Szerintem a hazafias versei sokkal jobbak. - Luhan meglepetten kapta fejét a fiatalabbra.

- Te meg miről beszélsz? - zavarodottsága csak még jobban fokozódott, ahogy a másik beszélni kezdett.

- „Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! ... Ott essem el én, a harc mezején. Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, … S holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva.[1]”

- Jól érzed magad? Mégis mi ütött beléd, hogy hirtelen Petőfit szavalsz?

- Igazad volt, ez a Petőfi igazán érdekes személyiség - válaszolta egyszerűen Lay.

- Hm?

- Különös álmom volt - intézte el ennyivel a dolgot a fiatalabb és elindult.

- Várj már meg! - szólt utána barátja, miután feleszmélt. - Azt mondtad, hogy nem aludtál. - Lay megfordult és zsebre dugta a kezét. Egy pillanatra megrándult az arca, majd nyugodt hangnemben megszólalt.

- Nem is - felelte, miközben ujjai egy jegyzetfüzet borítójára simultak.

2014

---

[1] Petőfi Sándor - Egy gondolat bánt engemet /Pest - 1846. december/ című versének néhány sora.

forrás: Wikipédia - Igen, nem teljesen törekedtem a történelmi hűségre, csak amennyire lehetett. Nem ezen volt a hangsúly, így elegendőnek tartottam ezt a forrást.

A kép: A segesvári csata 1849. július 31-én. Bellony László (1871–1913) alkotása. A magyar gyalogság közelből leadott sortüzekkel próbálja megfékezni a kozák lovasság rohamait.