Fényéveken átívelő

Hatalmas füst lepte be az R-42-es kutatólaboratórium belső, üvegfalú szobáját. A váratlan reakció mindkettőnket meglepett. Az asszisztensem ijedten nézett rám, várva az instrukcióimat.

- Do! A 79-es reagenst használta? - kérdeztem a kissé megszeppent fiútól. Kyungsoo heves bólogatásba kezdett, miközben azt sem tudta, merre induljon el kétségbeesése közepette. - Nyugi! Semmi baj. A védőruháink megóvnak a mérgezéstől - próbáltam megnyugtatni a kölyköt, és az, hogy mosolyogni látott, megtette a hatását.

Az az igazság, hogy egy jó ideje már nem tudom, mikor is mosolygok őszintén. Próbálom fenntartani a látszatot, de sokszor úgy érzem, nem igazán van értelme. Mindössze egyetlen személy van, aki miatt még tartom magam. Mert ha én is feladnám a reményt, neki vége lenne. Ahogy öcsém arca beúszott a gondolataim közé, azonnal az órára kaptam a tekintetem.

- Hú, már ennyi az idő?! Legjobb lesz, ha mára befejezzük. Amúgy sem jutottunk előre, és ez a kis baleset sem hat ösztönzőleg egyikünkre sem. - Kyungsoo csak bőszen helyeselte minden szavam. Amúgy sem mert nagyon ellenkezni velem, hiszen én vagyok a főnöke, ő pedig csak nem régóta dolgozik mellettem.

Az üvegajtóhoz sétáltam, megnyomtam a falon lévő kék gombot, mire szétnyílt az üveg, és asszisztensemmel együtt beléptünk a belső labort a külső helyiségtől elválasztó tisztítófülkébe. Azonnal nagy nyomású vízsugár ért minket, lemosva ruháinkról a szennyeződést. Közben a monitorszobából is megérkeztek a kísérletet szemmel tartó munkatársak, így csak az után indulhattunk el, hogy mindent leellenőriztek.

Csak arra vágytam, hogy minél előbb kijuthassak onnan. Az öltözőkamrában levettem a most már tökéletesen tiszta védőfelszerelésemet és a saját utcai öltözékembe bújtam. Utcai? Jó vicc! Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára az utcákon. Az ironikus mosolyom mindössze egy pillanatig színezte arcom, a fáradtság azonnal le is törölte róla. Mintha ólomsúlyokat cipelnék, az ajtóhoz sétáltam.

Kiléptem a hatalmas előcsarnokba és mélyen felsóhajtottam. Egy újabb fárasztó nap a R-42-es kutatólaborban. És még csak előrehaladást sem értünk el… Néha igazán kezd elegem lenni az egészből, legszívesebben átkérném magam egy másik részlegre. De aztán eszembe jut testvérem kíváncsian fürkésző tekintete, ahogy reménykedve hallgatja az újabb beszámolómat. Ezért nem hagyhatom abba. Ha az egész életemet is a kutatólaborban fogom tölteni, akkor sem.

Holnaptól a tesztszobában fogunk dolgozni a mérnökökkel együtt. Remélhetőleg a mostani kutatás kedvező eredményeket fog hozni. Adná az ég, hogy végre valóban jó hírekkel szolgálhassak neki! Kezdem már igazán unni, hogy minden éjjel az igazságot elferdítve számolok be neki a projekt előrehaladásáról. Szinte egész életemben a megoldáson dolgoztam, és lassan már maga a munka vált a legfontosabbá számomra, a cél pedig egyre távolibbnak tűnik.

A fáradtság olyan elemi erővel tört rám, hogy úgy éreztem, ott helyben elájulok. Megkapaszkodtam a hatalmas falban, nekitámasztva homlokomat is; a vezetékeket rejtő fémborítások kusza tekervényei egészen az ötven méter magasan lévő mennyezetig kúsztak, ahol végül a sötétség elnyelte őket. A falból áradó hűvösség jótékony hatása azonnal érezhető volt, lassan felemeltem fejemet és körbenéztem, hogy látott-e valaki. Igazán nem lett volna jó, ha az előbbi jelenetemet összekapcsolták volna a laborban történtekkel. Még csak az kellene, hogy elküldjenek a gyengélkedőre!

Gyorsan felegyenesedtem, és megpróbálva magamra erőltetni egy emberi arckifejezést, a keleti körzet felszínre vezető 2-es szektora felé vettem az irányt, éppen ahogy minden éjjel tettem a késő esti műszakom után. Jó pár éve megy már ez így, és tulajdonképpen a napjaim elengedhetetlen részévé vált, hogy a B1A4-es raktározó helyiség előtt találkozom Jonginnal, ahonnan a kijelentkező állomáson bemutatjuk a kilépőkártyánkat, az őr pedig továbbenged minket, hogy felvéve a védőfelszerelést, kiléphessünk a felszínre. Tiszta szívemből gyűlöltem azt az ormótlan és nehézkes védőruházatot, mert egy idegesítő gát volt köztem és a külvilág között. Nem érezhettem a simogató, lágy szellőt, ahogy megborzolja a bőröm, nem hallhattam saját fülemmel a zúgását, amikor pajkosan körbetekergőzik testem körül, egy pillanatra megállapodva arcomnál, titkos szavakat sugdosva fülembe. Vagy ez mind csak egy nagyon régi, már holt emlék töredéke? Valószínűleg az, ahogy a bőrömet simogató nap melege sem olyan gyengéd és kíméletes már, mint egykor.

Megszaporáztam lépteimet és a következő elágazás után már meg is láttam a B1A4-es raktárszoba ajtaja fölötti neonjelzést, viszont az öcsémnek nyoma sem volt sehol. - Remek, már megint nélkülem ment fel! - Néma mérgelődésemből két, éppen éjszakai járőrözésüket teljesítő őrszem hangja vert fel.

- Jó estét, dr. Kim! - tisztelegtek szinkronban, amire én csak egy kurta biccentéssel válaszoltam. Nem szerettem, amikor nem várt meg és önfejűen egyedül merészkedett fel a felszínre. Nagyon jól tudta, hogy ez mennyire zavar engem, főleg mivel tisztában voltam labilis személyiségével. A legkevésbé hiányzott, hogy elkapja egy roham, amikor senki nincs mellette! Az sem mentség, hogy az elhúzódó munka miatt sokat késtem. Neki akkor is várnia kellett volna rám. És egyébként is hálával tartozott nekem, hiszen én szereztem neki kilépőkártyát, ami a belső mérnöki-karbantartó csapat tagjaként nem illette meg. Ezt jelenti az a befolyás, ha az ember közvetlenül is ismeri az elnököt. Miután apám nyomdokaiba lépve én is a kutatásnak szenteltem az életem, minden elképzelhető irányba megnyílt az út számomra. Mindössze segíteni akartam fivéremnek, aki e nélkül a lehetőség nélkül talán már rég összeroppant volna. Hiszen nem könnyű egy egész életet a föld alatt leélni, úgy, hogy soha egyetlen pillanatra sem mehetsz fel a felszínre, miközben a lételemed a természet.

Hatalmas sóhaj szakadt fel tüdőmből, ahogy a kijelentkező állomás felé lépkedtem, körülöttem a kék neonlámpák fénye minden felületet sejtelmes ragyogásba vont. Amerre csak néztem, mindenhol fém csillant, és hirtelen kínzó fejfájás hasított halántékomba, a hányingertől szédülni kezdtem. Tudtam, hogy a biztonságot jelentik számunkra ezek a falak, mégis undorodva tekintettem rájuk.

A világ évtizedek óta készít vészforgatókönyveket minden lehetséges katasztrófa prevenciója céljából, számítógépes szimulációkon keresztül vizsgálva a várható kihatásait az emberiségre. Éppen egy ilyen projekt keretében kezdték el építeni ezt a monumentális létesítményt is, bár akkor még fogalmuk sem volt, hogy végül milyen csapás ellen fog védelmet nyújtani.

Egy igen veszélyes napkitörésnek indult, de aztán valami elképesztő dologba csapott át. Emlékszem, aznap - december lévén - szörnyű hóvihar nehezítette a közlekedést Washington belvárosában. Mint minden alkalommal, édesapám akkor is magával vitt öcsémet és engem a heti ellenőrzésre. A szörnyű időjárásnak köszönhetően késésben voltunk, és mindennek pont aznap kellett történnie, amikor az elnök és széles miniszteri vezérkara tett látogatást a létesítményben. Azon különleges alkalmak egyike volt ez, amikor az összes, a projekten részt vevő dolgozónak - legyen az tudós, mérnök vagy egyszerű szakmunkás - meg kellett jelennie. Így visszagondolva, ez volt a mi szerencsénk.

Nagy nehézségek árán sikerült kijutnunk a városból és a nyolcvankét mérföldre lévő bázisra hajtottunk. Ahogy begurultunk a magas betonkapun, azonnal kiszúrtuk az elnöki autót. Apa tisztában volt vele, hogy feddést fog kapni, így a lehető leggyorsabban leparkolt, és a következő pillanatban már az épület belsejében voltunk. Alig sikerült azonban az első ellenőrzésen túljutnunk, váratlanul megszólalt a vészriadó, és édesapánk a parancsnoki részlegbe sietett, míg én és öcsém meghúzódtunk az egyik sarokban, hogy a lehető legkevésbé legyünk útban.

Mint később kiderült, egy hatalmas napkitörés pusztított a Föld Nap felé eső oldalán, amit sikerült a tényleges katasztrófa előtt néhány perccel előre jelezni a figyelőközpontban, és azonnal értesítették az elnököt. Akkortájt elvesztettem az időérzékemet, így nem tudnám pontosan megmondani, hogy ténylegesen mennyi időt töltöttünk el fivéremmel megbújva néhány rakodásra készen összepakolt doboz mögött, de amikor alábbhagyott az idegesítően hangos csizmák dübögése, mi is kimerészkedtünk. Lassan indultunk meg abba az irányba, amerre apánkat sejtettük. A nagy kavarodásban nem igazán törődtek velünk, könnyedén bejuthattunk a vezérlőszobába, ahol a monitorok előtt megannyi tudós, politikus és maga az elnök is a történések kihatásait szemlélte.

Emlékszem a kétségbeesett arcokra, ahogy a híreket figyelték. Édesapám megtörölte verejtékező homlokát; egy izzadtságcsepp mégis utat talált magának, és legördülve arcán, az álláról egyenesen az öltönyén landolt, ahol a nedvességfolt egybeolvadt az anyag sötétjével. Az idő megfagyni látszott, mindenki visszatartotta a lélegzetét, még a helyiség egyetlen legye is abbahagyta a zümmögést és mintegy tapintatosságból leszállt a közeli dísznövény levelére.

Aztán pislogtam egyet, és a következő pillanatban minden megelevenedett, a légy újra őrült táncát járta, a zajok felerősödtek körülöttem és mindenki egyszerre kezdett bele mondandójába. Édesapám azonnal az elnökhöz sietett, aki a legfrissebb tudósításokat követelte. Az elkövetkezendő percek a károk felmérésével teltek, mindent szemügyre vettek, kalkulációkat és teszteket futtattak le. Olyan dolgokról beszéltek, amit akkor még nem értettem. Milyen mértékű röntgen- és gammasugárzással számolhatunk? Hány műholdunk ment tönkre? A légkör milyen mértékben károsult? Egy valamivel azonban tisztában voltam, a felszín jelen pillanatban nem biztonságos, és még egy jó ideig nem is lesz az.

A sokféle zaj betöltötte az elmémet és teljesen összezavart, a monitorokon villódzó szörnyű képek a retinámba égtek. Nem tudtam, hogy ezek után mi lesz, nem tudtam másra gondolni, csak a testemet rázó erős remegésre. Rettegtem. De így visszagondolva, az egész semmiségnek hat, mivel az elkövetkezendő történések sokkal végzetesebbnek bizonyultak holmi kis napkitörésnél.

Még ma sem tudom elhinni, hogyan lehet egy bolygó ennyire peches. Más szóval nem is tudnám jellemezni magunkat, mert annak az esélye, hogy alig fél órán belül két katasztrófa is sújtson egyetlen bolygót, a nullához közelít. Velünk mégis megtörtént. Épp egy ázsiai központ jelentését hallgattuk, amikor váratlanul minden összeköttetés megszakadt. Ideges ordibálások hallatszottak mindenfelől, miközben megbizonyosodtak, hogy semmilyen műszer nem működik. Akkor még nem tudtuk, hogy pontosan mivel állunk szemben, viszont a tudatlanság jótékony leple védelmezőn borított be minket. Ma már szinte száraz tankönyvi anyagként hadarom azt, ami akkor mindenkit egy szempillantás alatt késztetett arra, hogy levetkőzze erős jellemét és a megváltoztathatatlannal szembenéző gyámoltalan gyermekké változzon.

Amikor a Földtől hatezer fényévnyire lévő, ironikusan SHINee-nak elnevezett szupernóva-robbanás bekövetkezett, szinte pillanatok alatt alapjaiban rengette meg az addigi földi életet. A detonációt követő hatalmas mennyiségű gammasugárzás és proton, illetve elektron részecskék teljesen elpusztították a föld légkörét, azáltal, hogy a sugárzás hatására elbomló nitrogénből képződő nitrogén-oxidok katalizátor tulajdonságának köszönhetően megszűnt az ózon-réteg. Mindezek következtében a Nap által kibocsátott ultraibolya-sugárzás gyengítetlenül érte el a Földet, tulajdonképpen végzetes károkat okozva ezzel a bioszférában. A tápláléklánc legalját képező fitoplanktonok és egyéb mikroszkopikus növények elpusztulása a többi élőlényre is katasztrofális hatással volt. Ezen kívül pedig a folyamatos, nagy-dózisú sugárzás károsította az élő sejteket, jelentős mértékben megnövelve ez által a rákos megbetegedések és genetikai mutációk valószínűségét.

Lassan már úgy beszélek a történtekről, mint egy kívülálló, de vannak pillanatok - mint ez is -, amikor rám törnek a régi, kínzó emlékek.

A zihálásom lassan csillapodott, de a szívem még mindig hevesen vert, a verejték patakokban folyt le arcomon.

- Dr. Kim, jól érzi magát? - hallatszott a kijelentkező állomás őrének hangja, és egy gyenge mosolyt erőltetve arcomra, az idősödő férfira tekintettem.

- Persze, minden rendben. Épp csak azon gondolkoztam…

- Már felment - vágott szavamba, én pedig zavartan néztem rá. - Az öccse - magyarázta -, nem sokkal ezelőtt jelentkezett ki a kártyájával.

- Értem - válaszoltam, majd a saját fekete kártyámat vettem elő, amelyen ott virított a projekt neve, melynek keretében eredetileg megálmodták ezt a létesítményt. Exo. Annyi módosítás történt csupán, hogy a katasztrófa utáni összefogás jelképeként kialakított jelmondatunk is rákerült. „Egyek vagyunk.” Bármennyire magasztosan hangzik is, leginkább a kétségbeeséshez és a tehetetlenséghez lehetne hasonlítani az érzést, ami akkor tör rám, ha a bolygónkra gondolok. Nem sok nosztalgikus pillanatot engedek meg magamnak, de néha akaratlanul is rám törnek az emlékek.

Az őr egy köhintéssel hívta fel magára a figyelmemet, én pedig átadtam a kártyámat, és egy gyors ellenőrzést követően már az öltözőfülkék felé haladtam. A védőfelszerelés láttán most is vegyes érzések öntöttek el, az undor és a várakozás. Majd a kártyámmal a felszínre vezető ajtóhoz léptem, hogy a leolvasóval kinyissam a zsilipet, ami a tisztítóhelyiségbe vezetett. Már csak egy zár választott el a külvilágtól, és a következő pillanatban a felszínen is voltam.

Végighaladtam a jól megszokott úton, egészen a hegytetőbe vájt kilátóig, ahol már Jongin várt rám. Leültem mellé és átváltottam a megfelelő frekvenciára, hogy beszélni tudjunk egymással.

- Milyen volt az estéd? - fordítottam felé arcomat, és ő csak vállat vont.

- Semmi különös. És a tiéd, Joonmyun? - intézte el ennyivel a választ és azonnal visszakérdezett. Láttam rajta, hogy mielőbb hallani szeretné a fejleményeket. Ma a szokásosnál is türelmetlenebb volt.

- Minden jól megy - hazudtam neki újból, elmesélve néhány mozzanatot az aznapi kísérletből. Neki mindössze ennyi is elég volt, csak meg kellett nyugtatnom, hogy jó úton haladunk. Nem várt tartalmas beszámolót minden kutatásunkról, néhány egyszerű mondat is képes volt lecsillapítani idegeit.

A legelején még mindent elmeséltem neki. Azt, hogy milyen terveket készítettünk a Föld légterének újjáépítésére és azt is, hogyan vetettük el sorra ezeket. De hamar rá kellett jönnöm, hogy őt egyre kevésbé érdeklik ezek az élménybeszámolók. Valahogy a saját kis világában ragadt, amiért nem is hibáztathattam. Mindenki máshogy dolgozta fel ezt az egészet. Mégis, ahogy teltek az évek, kezdtem úgy érezni magam, mint aki egy szörnyű terhet cipel, amin képtelen enyhíteni, és ami csak fokozódik, mivel soha senkivel nem oszthattam meg gondolataimat.

A legnagyobb, megoldásra váró problémánk az ózon-réteg helyreállítása volt. Az ózonmolekulák rendkívül mérgezőek és nagyon könnyen reakcióba lépnek más anyagokkal. De nem is ez okozza a legnagyobb gondot. Valahogy fel kellene juttatni, azonban a nagy molekulasúly és instabilitása miatt a földfelszín közelében marad. Az évek során minden lehetséges tervvel előálltunk, de egyik sem hozott eredményt. Most úgy néz ki, hogy van egy lehetőségünk, de hátravan még egy utolsó szimulációs tesztelés - amit ma este végeztek a mérnökök - és maga a kísérlet. Ez tényleg az utolsó esélyünk. Ha ez nem válik be, nem tudom, mihez kezdünk. A holnapi nap meghatározó jelentőségű lesz, a mérnökök ismertetni fogják a teszt eredményét, azután pedig stratégiai tanácskozást tartunk az elnök jelenlétében, végül pedig elvégezzük a kísérletet. Igen, a legpontosabb kifejezés a tesztre a kísérlet, mivel valójában csak kísérletezünk; a szimulációs tesztelés mindössze általános tájékoztatásul szolgál, a tényleges eredmény csak a valós időben elvégzett próba után derül ki.

- Minden alkalommal ezt mondod - sóhajtott fel Jongin -, de aztán valami mindig elromlik. - A védőruhája alatt is tisztán látszott az elkeseredettsége. Már gyerekként is nagyon különbözőek voltunk. Míg én sokkal élénkebb és vidámabb voltam, addig öcsém magába forduló jelleme sok aggodalmat okozott apánknak. Jongin mindig is pesszimista volt, aki mindenben a rosszat látta, és akit nem volt könnyű felvidítani. Egyedül nekem sikerült hatnom rá. Mindössze három év van köztünk, ami gyerekek lévén, hatalmas korkülönbségnek számított, ezért mindig is úgy tekintett rám, mint a védelmezőjére. És én is olyasvalakinek láttam őt, akit mindentől meg kell óvni. Emlékszem, egyszer elbeszélgettünk apával Jongin helyzetéről. Azt mondta, különleges bánásmódot igényel, és hogy mindig nagyon kell rá vigyáznom. Akkor nem értettem pontosan, hogy mindez mit jelent és mekkora felelősséget is rak rám, de készségesen megígértem neki, hogy sohasem hagyom magára Jongint. Sok mindenben elbuktam az évek során, megannyi kezem alatt futó kísérlet mondott csődöt, de legalább ezt a mai napig tartom.

Jongin a fivérem, és a rengeteg törődésnek köszönhetően - ami nem engedte, hogy másokkal ismerkedjem - a legjobb barátommá vált, ahogy én is az övé. Miután apa meghalt, csak mi maradtunk egymásnak. Mindkettőnknek megvan a saját munkája - ő az egyik karbantartó részleg mérnöki vezetője, míg én tudós vagyok -, de mindennap szakítunk időt egymásra. Éjjelenként, miután végeztünk a munkával, a megszokott törzshelyünkön találkozunk, ahol pirkadatig beszélgetünk és felelevenítjük a régi időket. Leginkább Jonginnak van arra szüksége, hogy a régmúlt idők nappalairól elmélkedjünk, amikor még nem volt elviselhetetlen a hőség és a sugárzás. Pontosan emiatt lehetett csak éjjel a felszínre merészkedni. A sugárzás ilyenkor is magas, de attól a védőruházatunk megvéd. De amint felkel a Nap, a hőmérséklet olyan mértékben megemelkedik, amit semmilyen módon nem tudunk ellensúlyozni. Éppen ezért mindennap ugyanabban az időpontban zárul be a létesítmény zsilip ajtaja, és nekünk, a kinti világ kutatásával foglalkozóknak addigra vissza kell térnünk.

- Most miért mondod ezt? - néztem rá aggodalmasan. Mindig úgy vigyáztam, hogy mit mondok előtte, nehogy felidegesítsem.

- Talán nem igaz? - Tekintete a távolba meredt, és én is a messze elterülő város romjait figyeltem. - Még mindig a kisöcsédként tekintesz rám, pedig már felnőttem, és nagyon is tisztában vagyok vele, mikor hazudnak nekem. És te most azt teszed. - Fejemben váratlanul megszólalt a vészjelző, ahogy hallgattam öcsém furcsán idegen hangját.

- Ez nem igaz - próbáltam meggyőzni, de éreztem, hogy a szokásosnál is nehezebben fog menni.

- Tudod mit? Már nem számít - sóhajtott egy nagyot, amiben minden lemondása benne volt. - Már nem érdekel, hogy valaha meg fogjuk-e találni a megoldást. Már nem érdekel semmi. - Hirtelen őrült kacajba kezdett, amitől az ereimben megfagyott a vér, úgy néztem rá, rettegve a szavai értelmétől. - Csak még egyszer utoljára látni szeretném a napfelkeltét - váltott hirtelen halk hangerőre, és ahogy ezt kimondta, úgy éreztem, hogy a Föld egyszeriben százszorta gyorsabb iramban kezdett el forogni tengelye körül. Nem tudtam mit felelni, csak hallgattam a fülemben dübörgő szívverésemet. Jongin azonban egyáltalán nem tűnt idegesnek vagy izgatottnak, arcán a megbékélés nyugalma játszott. Nagy nehezen összeszedtem maradék lélekjelenlétemet, hogy úrrá legyek a helyzeten és egy értelmes mondatot ki tudjak préselni magamból.

- Ugye, most csak viccelsz? Mondd, hogy csak viccelsz! - Félve fürkésztem az arcát, majd hirtelen találkozott a tekintetünk.

- Egyáltalán nem. Ez halálosan komoly - húzta mosolyra száját a szavai két értelmétől. - Minek tengessem napjaimat egy halott világban, ami már soha nem lehet a régi. - Próbáltam ellenkezni, de azonnal leintett. - Képtelenek vagytok előhozakodni egy használható tervvel, évek óta egy helyben toporgunk.

- Ez nem igaz. Igenis sok áttörést értünk el az évek során. - A hangom remegett a félelemtől és az indulattól. - Máskülönben nem lehetnénk most idefent, a külvilágban - próbáltam érvelni.

- Szerinted ennyi elegendő? El sem tudod képzelni, hogy milyen nehezen tudom csak elviselni ezt az életet. - Szavai hallatán régi emlékek sora kúszott elmémbe. Gyerekként képes volt egész álló nap kint ülni a kertben, vagy egyedül bolyongani a közeli tölgyesben. Igaza volt, fogalmam sincs róla, mit élhet át. Engem is megviselt a katasztrófa mindennemű következménye, az, hogy elpusztult a világ nagy része, és hogy talán soha nem leszünk képesek újra benépesíteni a bolygót. De Jonginnak a nap minden percében meg kell küzdenie a bezártsággal, ami már-már a klausztrofóbiához hasonló tüneteket vált ki belőle.

- Tudom, hogy nem egyszerű, de meg kell próbálnod. Nem adhatod fel csak ilyen könnyen, ez nem vallana rád - érveltem, pedig tudtam, hogy nagyon is rá vallana, ha mindennemű harc nélkül egyszerűen lemondana az életről. Soha nem volt egy küzdő jellem, soha nem ragaszkodott semmiért annyira, hogy harcoljon is érte. De az agyam nem akarta elfogadni ezt a lehetőséget.

- De én már nem akarok semmit megpróbálni. Elegem van a próbálkozásból, az egész életem csak abból állt ki. Megpróbáltam elviselni az egyik napot a másik után, megpróbáltam feldolgozni, hogy soha semmi nem lesz már a régi… És ez felőrölte minden energiámat - sóhajtott egy hatalmasat. - Képtelen vagyok ezt tovább folytatni. - A hangja tényleg elkeseredettségről árulkodott, de én sehogy sem akartam elfogadni, amit mond. És ekkor mindkettőnk rádióvevőjében egyszerre szólalt meg a figyelmeztetés, miszerint csupán néhány percünk maradt hátra a zsilipajtók végleges zárásáig.

- Ez beszéljük meg odabent, jó? Itt az idő bemenni.

- Nem hallottad, hogy mit mondtam? Én nem akarok bemenni! - kezdett kissé ingerülten viselkedni, amitől én magam is pánikba estem.

- Ne beszélj ostobaságokat! Én-…

- Ez nem ostobaság. Ezen a szörnyű világon minden kicsúszott az irányításunk alól; legalább ez az egyetlen döntés hadd maradjon meg nekem! Szeretném még egyszer látni a Napot a saját szememmel, és ebben te sem akadályozhatsz meg.

Eltökéltség és lemondás. Teljes beletörődés. És közben egy újabb jelzés sürgető hangja gúnyolódott az egyre fogyó időmön.

- Kérlek, Jongin! Ne tedd ezt velem! Egyedül te maradtál nekem - váltottam át egy sokkal halkabb, könyörgő hangnemre. Az öcsém lassan rám emelte bágyadt tekintetét és halványan elmosolyodott.

- Tudom és sajnálom, de én ezt már nem tudom tovább folytatni. - A harmadik és egyben utolsó jelzés után elvesztettem az irányítást a cselekedeteim felett. Felpattantam a helyemről és megragadva öcsém karját, húzni kezdtem felfelé.

- Könyörgöm, gyere be! - erősködtem, de ő hajthatatlan volt.

- Jobb lesz, ha elindulsz, mert a végén még te is kint maradsz! - nézett rám szánakozón Jongin, és nekem fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Látszólag semmi haszna nem volt a próbálkozásomnak. Aztán egy utolsó mentsvárként eszembe jutott a tökéletes megoldás, legalábbis reméltem, hogy beválik.

- Neked is be kell jönnöd! Eddig nem szóltam róla, mert szigorúan titkosan kezeljük ezt az információt, de pont azelőtt beszéltem a mérnökökkel, mielőtt feljöttem ide. Ezért is késtem annyit. - Értetlen pillantása alatt éreztem, hogy megremeg a hangom, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan bezárul a zsilipajtó. - A holnapi kísérlet szimulációs tesztelése sikeresnek bizonyult, és majdnem kilencvenöt százalék az esélye, hogy megtaláltuk a megoldást az ózonréteg problémájára. - Láttam, hogy küszködik, mint aki nem biztos benne, hogy megengedheti-e magának, hogy higgyen nekem. Tudtam, hogy sikerült elbizonytalanítanom. Már csak egy utolsó, jól irányzott célzás kellett, amitől végérvényesen meggondolja magát. - Ígérem, hogy minden rendben jön.

- Megesküszöl erre? - emelkedett fel nagyon lassan Jongin. Elmosolyodva szorítottam meg kezeit.

- Esküszöm neked, hogy mindent helyrehozok. De ennek egyelőre titokban kell maradnia - kértem diszkrécióját, és ő azonnal bősz bólogatásba kezdett. Egy hatalmas szikladarabbal lett mindjárt könnyebb a mellkasom, ahogy nagyon lassan megindultunk a bejárat felé.

Egy utolsó szemétnek éreztem magamat, amiért hazudtam a saját öcsémnek, de nem tehettem mást. Nem mondhattam el, hogy nemcsak hogy még a közelében sem járunk a megoldásnak, de a mostani kísérlet is kudarccal zárult, és minden bizonnyal sosem leszünk képesek megoldást találni a problémára.

Egyszerre könnyű és nehéz szívvel léptem be öcsémmel az oldalamon a létesítmény biztonságot nyújtó zsilipajtaján. A belső falra felszerelt számláló ijesztő értéket mutatott, bele sem mertem gondolni, hogy mi lett volna, ha nem hozakodok elő a teszteléssel. Leöltözve léptünk ki a fülkéből, hogy visszainduljunk az ebből az irányból bejelentkező állomássá avanzsált őrfülkéhez.

- Még épp időben visszaértek. Már kezdtem nagyon aggódni - szólalt meg az idős férfi.

- Igen, elnézést, de elszaladt nagyon az idő - néztem rá bocsánatkérően. Öcsém csak odabiccentett az őrnek, majd mosolyogva haladt tovább. Azonban mielőtt elhagytuk volna a részleget, még visszasúgtam az őrnek.

- Kim Jonginra mostantól az EXO-L kód érvényes. - Láttam az arcára kiülő döbbenetet, majd azt, hogy ijedten Jonginra tekintett, végül bizonytalanul bólintott és a számítógépén megnyomott néhány billentyűt, hogy Jongint végleg kitörölje a kilépési engedéllyel rendelkezők közül és neve mellé odabiggyessze az L betűt, ami a lázadó rövidítése volt. Az ezzel megbélyegzettekre fokozott figyelem volt érvényben, és soha többé nem kaphattak kilépőt. Látszott rajta, hogy nem érti, miért is történhetett mindez, de nem kérdezte, én pedig nem magyarázkodtam. Nehéz léptekkel és még annál is nehezebb szívvel siettem, hogy beérve öcsémet, mellette haladjak tovább.

 Jongin egy újabb reményteli mosolyt küldött felém, miközben én is az arcomra erőltettem egy halvány, félresikeredett vicsort, közben pedig éreztem, hogy valami összetört bennem. De legalább egy újabb napot nyertem…

- Ifjoncok! Intergalaktikus kulturális archívumtárunk legújabb és legfrissebben lefordított írásos emlékét olvashattátok. Tulajdonképpen egy memoárt a nemrégiben felfedezett bolygóról, amit a valaha ott élt nép Földnek nevezett.

- Mégis mi történt az ott lakó népességgel? - szólalt meg egy apró termetű lány, hegyes fülei mögül induló csápjai halkan percegtek.

- Nos, a dolog nem egyértelmű. Az oda érkező csapataink már csak hűlt helyét találták egy valaha minden bizonnyal virágzó civilizációnak. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy egy csillag halálának hatáskörzetébe kerültek. A felszín lakhatatlanná vált, mindössze egy földalatti bázist találtunk, de ott szintén nem maradt egyetlen élőlény sem. - A gyerekek egyre nyugtalanabbá váltak, ahogy a tárlatvezetés a végéhez közeledett. Többségük már oda sem figyelt a magas férfi szavaira. - Minden bizonnyal a naplóbejegyzés tulajdonosa által említett tesztelés során léphetett fel valami probléma, ami a populáció teljes és végérvényes pusztulásához vezetett - zárta le mondandóját a tárlatvezető, és megmutatva a helyiségből kivezető utat, elkezdte terelgetni kifelé a fiatalokat.

A gyerekek felszabadultan és vidáman rohamozták meg a kijáratot. Mindössze az előbbi kislány maradt a teremben, és ahogy elült a zaj, lassú léptekkel a hologramtábla elé lépett. A lefordított szöveg mellett ott volt az eredeti, kézzel írott feljegyzés is. A lenyűgöző üzenetüket hordozó idegen írásjelek szinte varázsszavakként hatottak elméjére, és az üvegtáblában visszatükröződő ezüst szempár mélyén fényéveken átívelő részvét csillant.

Élet-zuhanás

Aranylóan lágy sugaraival ébreszt a nap. Gyengéd, mégis kíméletlenül elszánt fénycsóvái átszakítják a fák lombkoronái alkotta védelmező burkot. A burkot, mely évszázadok állhatatos és kitartó munkájának szőtteseként borítja be az erdőt. A fénylő vonalak mintákat rajzolnak az ezer színben pompázó talajra, megélénkítve és szinte lángra lobbantva a megostromolt foltokat. Káprázatos látvány, ahogy felkúsznak a fák törzsén, megborzolják az élénkzöld moha-pamacsokat, majd végigsimogatják a bűvkörükbe kerülő minden egyes ágat.

Lassan életre kel és felmelegszik az őszi erdő a hajnali fénysugarak érintésétől. Egész lényemet ugyanez a melegség járja át, miközben fényfürdőt veszek a némaság uralta, bíborvörös és aranysárga erdőben. Amint a fény átölel, én magam is feléledek, karmazsinszín ruhám szinte izzik.

Minden olyan ősi itt, mégis törékeny. Az állandóság tapintható keménységére egyszeriben a múlandóság fátyla terül, és olybá tűnhet, hogy én magam is elhalványulok, egész lényem elvékonyul, ahogy átsüt rajtam a fény.

A némaság varázsát azonban hamar megtöri egy gyenge fuvallat, ami a juharfák ágai között zörög keresztül. Képtelen vagyok ellenállni táncba hívó szavának, ahogy mindenembe belekap, és pillanatokon belül már a szél ütemére hullámzok. Lehet-e ennél teljesebb az élet? A nap selymes melege, a lágy szellő. Még hogy az ősz maga a múlandóság! Hisz ez maga az élet!

A következő pillanatban minden olyan gyorsan történik. A szél egyre erőszakosabban rángat; miféle tánc ez? Képtelen vagyok lépést tartani vele, csak cibál, szaggat és tép. A legrosszabbal fenyeget ez a vad tánc. És a balsejtelem valósággá szilárdul, amint biztonságot nyújtó kötelékem elszakad és magatehetetlenül hullok a mélybe. Lassú zuhanásom szánalommal tekinti az erdő, a falevelek mind zajosan súgnak össze, a szél már csalfán másfelé tekereg, másnak ígéri táncát. Egyedül a napsugarak lágy ölelése marad hűséges hozzám. Gyengéd karjaival átölelve kísér végig utamon. Nem fáj a zuhanás, nem is akarom, hogy véget érjen, de a tér elfogy alólam. Csélcsap szeretőm is megszán, mert végül nem fájdalmas a földet érés sem, gyengéden elpihenek a talajon.

A nap utolsó érintésével megsimogat még, aztán végérvényesen magamra maradok. Ez hát a vég! Valóban elmúlás; még friss és régen elszáradt tetemek között heverek. Milyen különös, percekkel ezelőtt, mikor felébredt az erdő, még semmi előjele nem volt halálomnak, most pedig ez a rideg tömegsír a nyughelyem.

Ahogy a felettem elterülő fénycsóvákban szálldosó milliárdnyi porszemcse keringőjét figyelem, utolsó gondolataim visszarévednek születésem pillanatához. A tavaszi napsugarak ugyanilyen lágyan cirógatták az erdőt, és a talajon a legelevenebb nyüzsgést láttam. Éledező virágok, színpompás aljnövényzet. És hirtelen belém hasít a felismerés. Most már tudom, miből jött létre mindez.

Elmúlás? Valóban. Mégis, ez maga az Élet!