Élet-zuhanás

Aranylóan lágy sugaraival ébreszt a nap. Gyengéd, mégis kíméletlenül elszánt fénycsóvái átszakítják a fák lombkoronái alkotta védelmező burkot. A burkot, mely évszázadok állhatatos és kitartó munkájának szőtteseként borítja be az erdőt. A fénylő vonalak mintákat rajzolnak az ezer színben pompázó talajra, megélénkítve és szinte lángra lobbantva a megostromolt foltokat. Káprázatos látvány, ahogy felkúsznak a fák törzsén, megborzolják az élénkzöld moha-pamacsokat, majd végigsimogatják a bűvkörükbe kerülő minden egyes ágat.

Lassan életre kel és felmelegszik az őszi erdő a hajnali fénysugarak érintésétől. Egész lényemet ugyanez a melegség járja át, miközben fényfürdőt veszek a némaság uralta, bíborvörös és aranysárga erdőben. Amint a fény átölel, én magam is feléledek, karmazsinszín ruhám szinte izzik.

Minden olyan ősi itt, mégis törékeny. Az állandóság tapintható keménységére egyszeriben a múlandóság fátyla terül, és olybá tűnhet, hogy én magam is elhalványulok, egész lényem elvékonyul, ahogy átsüt rajtam a fény.

A némaság varázsát azonban hamar megtöri egy gyenge fuvallat, ami a juharfák ágai között zörög keresztül. Képtelen vagyok ellenállni táncba hívó szavának, ahogy mindenembe belekap, és pillanatokon belül már a szél ütemére hullámzok. Lehet-e ennél teljesebb az élet? A nap selymes melege, a lágy szellő. Még hogy az ősz maga a múlandóság! Hisz ez maga az élet!

A következő pillanatban minden olyan gyorsan történik. A szél egyre erőszakosabban rángat; miféle tánc ez? Képtelen vagyok lépést tartani vele, csak cibál, szaggat és tép. A legrosszabbal fenyeget ez a vad tánc. És a balsejtelem valósággá szilárdul, amint biztonságot nyújtó kötelékem elszakad és magatehetetlenül hullok a mélybe. Lassú zuhanásom szánalommal tekinti az erdő, a falevelek mind zajosan súgnak össze, a szél már csalfán másfelé tekereg, másnak ígéri táncát. Egyedül a napsugarak lágy ölelése marad hűséges hozzám. Gyengéd karjaival átölelve kísér végig utamon. Nem fáj a zuhanás, nem is akarom, hogy véget érjen, de a tér elfogy alólam. Csélcsap szeretőm is megszán, mert végül nem fájdalmas a földet érés sem, gyengéden elpihenek a talajon.

A nap utolsó érintésével megsimogat még, aztán végérvényesen magamra maradok. Ez hát a vég! Valóban elmúlás; még friss és régen elszáradt tetemek között heverek. Milyen különös, percekkel ezelőtt, mikor felébredt az erdő, még semmi előjele nem volt halálomnak, most pedig ez a rideg tömegsír a nyughelyem.

Ahogy a felettem elterülő fénycsóvákban szálldosó milliárdnyi porszemcse keringőjét figyelem, utolsó gondolataim visszarévednek születésem pillanatához. A tavaszi napsugarak ugyanilyen lágyan cirógatták az erdőt, és a talajon a legelevenebb nyüzsgést láttam. Éledező virágok, színpompás aljnövényzet. És hirtelen belém hasít a felismerés. Most már tudom, miből jött létre mindez.

Elmúlás? Valóban. Mégis, ez maga az Élet!